Mi, Károly kórtermi társai tudtuk, hányadán állunk ezekkel a varjakkal, azok a madarak soha sem szállnak fel, azt sem kiabálják, hogy kár, kár, jaj, de nagy kár, mert nem is varjak, csak a Karcsi hályogos tekintete mögé bújva játsszák el a varjúszerepet.

A rőtszínű gyep alá rejtett tartályok feketére festett szellőzőkürtőcskéi azok a ,,varjak", kis pléhkalappal a fejükön, hogy a csapadék ne folyjék be a föld alatt rejtőzködő építményekre, s az ott képződő gázok elillanva tovább szállhassanak.

A reális tényfeltárás lehangolóan hatott a kórterem lakóira. Mindannyian szerettük volna, ha a bádogvarjak szárnyra kelnek, s életet visznek a klinikai napok monoton unalmába, a rettegés feketéjébe öltöztetett várakozásba. Mert bevallva vagy rejtegetve mindannyiunkban ott bujkál a félelem a késektől, a katétertől, az orvos szakszerűen megfogalmazott és udvariasan közölt diagnózisától.

Károly az ő műlábával

A bádogvarjak röptére várakozó Károly a kórterem központja. Hatvan és egynéhány éves, ő sem röpköd, fél lábát térd alatt amputálták. Cukorbetegség, érszűkület. A kórterem ágyai között a kétkerék-meghajtású járgánnyal nem tud közlekedni. A mosdó és illemhely ajtaján sem tud behajtani. A klinika ódon épületét valaha nem ilyen célra alakították ki. A termek magasak, levegősek, az ájer friss és kellemes, az ágynemű patyolattiszta, frissen vasalt, és minden reggel cserélik. Akkor is, ha makulátlanul tiszta, s akkor is, napközben is, ha valami miatt folt esik rajta.

Károly sem ezért elégedetlenkedik, amikor leveszi szemét a varjairól, hanem azért, miért volt olyan botor, hogy hagyta levágni a fél lábát. Arra a kérdésre, hogy miért nem hord lábprotézist, kifakad a magyar műlábgyártás ellen, mondván, hogy azok harminckilósak. Látva a hitetlenkedő arcokat, újra mérlegre teszi a műláb súlyát, s meglepetésünkre lealkudja ennek tízszeresét: van legalább három kiló.

Aztán átszáll, mint egy béna varjú a tolószékbe, újabb pillantást küld a havas esőben szendergő pléhmadarak felé, s gondolatai, most is, mint naponként annyiszor, az idősek otthona felé röppennek. Oda, ahol nem éppen víg napjait tölti. Az ottani viszonyokról nem mond fizetett reklámozásra alkalmas szöveget. Nem a külső körülményekkel elégedetlen. A havi százötvenezer forintért, amely a nyugdíjából és két fia meg a lánya erre szánt pénzéből kerekedik ki, az épület maga, ennek berendezése, a gondozók figyelmessége nem hagy kívánnivalót maga után. De a lakótársakat, a gondozásra szorulókat nem illeti szárnyas szavakkal. Szörnyű jeleneteket reprodukál, amint beleesznek egymás ételébe, krákognak, köpködnek, csoszognak, csetlenek-botlanak, és még ez is elviselhető lenne, ha lehetne értelmes szót váltani vélük. Itt, a klinikán legalább értelmes, jó kedélyű társakra akadt. Pedig, aki ide bekerül, nincs sok oka a vigasságra.

Karcsinak a tulajdonképpeni vezetékneve nem az, ami a papírjain szerepel. Tiszteletben tartom a személyiségjogokat, ezért hallgatok az eredeti nevéről. Katonatiszt apját háborús bűnösként az elsők között akasztották fel. A vád — illő és kellő finomítással mondom —: a keleti fronton nem megfelelően bánt a munkaszolgálatosokkal. Nem érezte magát bűnösnek, ezért nem menekült nyugatra. Itthon könnyen utolérték és elkapták, s ripsz-ropsz a bűnösök közé keverték.

Ezért nem kedveli a kötélosztogatókat.

Az ’56 utániakat sem. Sokat nem tud az apjáról, anyja is hallgatott ezekről a szörnyűséges dolgokról. Férje elvesztése után másodszor is férjhez ment. Fiának, Karcsinak is a nevelőapa nevét adták. A későbbi időkben próbálkozott eredeti nevének visszaszerzésével, gondolván, hogy az idő már begyógyította ezeket a háborús sérüléseket, de a hivatali emberek azt tanácsolták, hogy ne vegye vissza a kompromittált nevet.

Ez ma sem ajánlatos.

Magam is egy pillantást vetek a platán alatti varjakra — még mindig ott szemelgetik a semmit —, az a gyanúm, hogy a mi időnkből csipegetnek ezek a madarak, ami nagy dolog, mert másképp nehezen telnének ezek a klinikai napok. Azon gondolkozom, ha Károly, akire az egek annyiféle nyomorúságot küldtek, hogy a bibliai Jób is alig sorolhatna többet, szóval, magamban azon morfondírozok, hogy ha Károly visszaváltatja az apja nevét, enyhültek volna-e átkos szavai, amelyeket azok felé röptet, akik az apját ilyen módon küldték a másvilágra? A történetből a Károly felfogásában nemzeti tragédia bontakozik ki. A háború utáni rendszer minden mozdulatát és minden társadalmi csoportot ezen a szemüvegen át képes csak látni.

A művész

Közben a kórterembe új páciens érkezik. Elegáns, fitt, középkorú férfi. Ki hinné róla, hogy daliás kinézése, fiatalos mozgása mögött milyen testi bajok bujkálnak. Amint elcsípi Károly véleményét az ország állapotáról és azokról, akik ennek az okozói, határozottan kijelenti, hogy ő szoci volt és az is marad. Mert ,,ezeknek" a mitugrász hapsiknak sincs programjuk, ezek sem tudnák, hogy mihez kezdjenek az országgal. Azt is említi, hogy ő művész. Ruházata után ítélve a sujtások műfajában alkothat, de senki sem kérdezi, hogy akkor miben is örökíti meg a maradandó értékeket, mert a napi kormányzati politika szlogenjeinek újragargalizálása — nincs programjuk! — kedvét szegi mindenkinek.

Ezek lelki bajok. Testi bajai viszont színesek, váratlan fordulatokban bővelkedőek. Természetesen, mindennek az orvosok az okai, akik ahelyett, hogy első megjelenésére kivágták volna belőle a megromlott részeket, holmi gyógyszeres kezelésre, sugarazásra fogták, s eközben elhatalmasodott rajta a baj. A prosztatarák megtámadta a veséket, a húgyhólyagból egy gyermekökölnyi maradt, a vesevezetékeket a két oldalára vezették ki. Most azért jött, hogy a vizelet közlekedését legalább egyirányúsítsák, bár azt mondják, hogy ez is bonyolult műtét.

Néhány tíz percet ül a vetetlen ágyon, majd úgy dönt, hogy lévén péntek délután, s hétfőig itt senki arra érdemes ember rá sem néz, elmegy haza.

Nem szólunk, de mindannyian megkönnyebbülünk, mert érezzük, hogy Károllyal hamar összecsattanna világnézeti másságok miatt a csőrük. Van eset rá, amikor az embereket a kö­zös vagy a hasonló baj sem hozza egy táborba.

Amikor még jobb volt

Harmadik társunk, Sándor, amint történeteiből egyértelműen felfeslik, Kádár népéhez tartozik. Volt gépgyári művezető, sok wartburgos és trabantos története van. Moszkvai, lengyelországi, kelet-németországi kirándulások. És egy-egy gondolatkör lakonikus zárómondata: akkor jobb volt. — Igaz, hogy fiatalabbak is voltunk — toldja meg rezignáltan. Hát, természetesen, akkor nem vonszolta maga után a katéter pórázán a hugyoszacskót. A nővérek hiába figyelmeztetik, tűzné fel a házikabát belső oldalára a zacskót, mintha különleges élvezete telnék ebben a kutyasétáltatásban, törli a padlót a vizeletes zsákkal. Ha megtelik, úgy is eldobják — gondolhatja.

Sándor megértő, nem szól rá Károlyra, hogy szélsőséges történetei nem tartoznak éppen a hivatalos politikai kurzus fogalmi köréhez, mindegyre azzal a következtetéssel fejeli meg mondandóját, hogy Károlynak műlábat kell készíttetnie, meg kell tanulnia járni, s kiskertes családi házában, amely most távollétében az ebek harmincadjára jutott, műlábbal is elboldogul.

Szóba kerülnek az egykori, a nagy balatoni nyaralások is. A Trabanthoz és a Wartburghoz ezek is hozzátartoznak. Azért ebbe az életvitelbe is befészkelte magát a kapitalizmus, mert amint meséli, Kelet-Németországba, Lengyelországba jártak csencselni, aztán amikor Törökország felé is megnyílt az út, főleg cipőkereskedésbe fogtak. Az is előfordult, hogy minden eladott pár cipőn kétezer — nem mai értékű — forintot kerestek. Az volt a módszer, hogy az asszonyok a sok batyuval vámolásra jelentkeztek, ők férfiakul az arany holmival gyanútlanul átsétáltak a zöld sávon. Repülővel is utaztak, a fiuk akkor még kisgyerek volt, s amikor meglátott egy, a légtérben köröző gépet, azt kérdezte, miként férnek el majd abban a kicsi repülőben?

A csencseléses világból Károly sem maradt ki. A 60-as, 70-es években gépi hurkolással foglalkozott. — Akkor mindenki hurkolt, még Bozsik is — egészíti ki a történetet Sándor.

Én előbb nem értem a szót, valami hálószövésre gondolok, de aztán kérdés nélkül is érkezik a magyarázat: pulóvereket hurkoltak. Egyszerre még hatvanat is kivittek az NDK-ba, Lengyelországban is kelendő volt a portéka. Károly a hurkolásból vásárolta a kertes házat. Volt ott kacsa, kecske, tyúk, minden, aminek egy külvárosi telken lennie kell. Sándor a disznókat hozza szóba. Mangalicát tartottak már akkor is, amikor még azt sem tudták, hogy mi a koleszterin. A Trabant kombinak a hátsó részét átalakították, beépítettek egy disznószállításra alkalmas ládát, s lementek a Jászságba, ott fele áron megvásárolták a süldőt, otthon felnevelték, egyiket eladták, s ebből a pénzből kihozták, az utazást és a benzinköltségeket is beleszámítva, a másik hízó árát, amely így tulajdonképpen ingyen röfögött az ólban.

Az igazi gulyás receptje

A disznónevelés képbe hozza a konyhai dolgokat, az evést. Károly a kedvemért mondja el, hogy ismert kivételesen egy olyan román embert, aki Pesten élt, s nemcsak a neve volt Román, hanem a nemzetisége is az volt. Román. De ettől függetlenül igen jó haver volt. Egyszer meghívta mitiejevésre. Amíg ő leült a vendéglőben egy kupa bor mellé, addig a román Román bement a konyhára — a főszakácsot jól ismerte —, elkészítették a mititejt. A csórékolbászt. Felséges volt. Egri bikavért ittak rá, amit Sándor fizetett.

Közben új páciens érkezik. Gyuri is több ízben és többféle nyavalyával műtött. A férfiak átka: a prosztata. Előbb lézerrel műtötték. Három napra rá kiírták a klinikáról, hazament, s mintha semmi sem történt volna, rohangált erre-arra, nagyobb dolgokat is megemelt. Ötvenkét éves, ereje teljében lévő férfi. Vérezni kezdett, újra megjelent a klinikán. Felvágták, elkötötték a vérző ereket. Újra hazament. Volt két darab ujjbegynyi epeköve. Az epe begyulladt, műteni kellett. Ez a második vágás a hasfalon. Néhány napra rá megérkezett a szövettani vizsgálat is. Rák. Most azért van itt. Tizenkét éves lánya van. Fel kellene nevelni.

Fél. Szörnyen fél.

Sándor legyint. — Fiatal vagy, kibírod. És mintha ezek a súlyos szavak el sem hangzottak volna, folytatja az ételkészítési témákat — testes férfi, lehet vagy százhúsz kilós —, s mesélni kezdi az igazi gulyás receptjét. Marhahús — lábszárhús, vesepecsenye —, velős csont, zsírban üvegesre dinsztelt hagyma és zöldpaprika, gyökérzöldség, fokhagyma, paradicsompaszta, zöldségzöldje, karalábé, kelkáposzta, krumpli, csipetke és vörös bor. Az őrölt borsot és köménymagot majd kifelejtettem.

Gyuri, az új páciens is megfeledkezik a maga bajáról, elillan a félelme, nagyokat nyelünk és nevetünk, témáinkba a körülöttünk sürgölődő nővérek is beleszólnak, s dicsérnek bennünket, hogy ez a kórterem nem úgy néz ki, mint egy siralomház, itt nincsenek kötekedő, faksznis, kákán csomót kereső betegek, s erre jön a műtős fiú, éppen értem jön, mert nevemen szólít, még egy pillantást küldök a mozdulatlan bádogvarjak felé, s amikor kérdezem a fiatalembert útban a műtő felé, hogy mi légyen az a művelet, amelyet rajtam végeznek, aminek a rövidítése egy betűszó: TUR.

Valami nem odavaló dolgok vannak a húgyhólyagjában, s azokat letúrják — váltja le az én felfogási szintemre a Trans Urethralis Rezekciót.