Noha a cég nem szűnt meg, sőt, a megyeszékhely több nagyvállalatától eltérően átvészelte a magánosítást, és ma is százakat foglalkoztat, fennmaradása mindamellett elfed egy elszomorító tényt: a szövőipar igenis kimúlt Sepsiszentgyörgyön. A helyi iparosítás hőskorának a dohánygyár és a szeszipar melletti harmadik oszlopa dőlt ezzel ki, s olyan százvalahány év zárult le a gyár leálltával (az Első Székely Szövőgyárat 1979-ben alapították), amit a történészek éles korszakhatárokkal fognak az időben kicövekelni.
Az Olt Textilművek kikövezett udvarát lassan felveri a fű, mintegy jelezve, alaposan megcsappant a forgalom az üzem hatalmas telkén. Az elhagyott épületek lassú romosodás áldozatául esnek, száz év után csend költözik a valamikor fülsiketítően csattogó gépek csarnokába, kihasználatlanul porosodik a géppark nyolcvan százaléka. Úgy tűnik, a cégvezetés utolsó próbálkozása, hogy korszerűbb gépekkel növelje a termelékenységet, vegye fel a versenyt az olcsó kínai munkaerővel és áruval — ennek kérészéletű sikereit valami négy éve még dobra próbálta verni —, végleg kudarcba fulladt. Ehelyett műhelyeiben már csak festik és szabják-varrják a másutt bizonyára olcsóbban megszőtt vásznat. Az idők folyamán a város munkásságának jó hányadát, falvak tucatjai lakosságának negyedét-felét eltartó óriásüzem megroppanása a vidék gazdaságának nagy vesztesége. A továbbiakban ennek személyes sorsokban tükröződő vetületéről lesz szó.
Volt fizetésem
Az árkosi portán — a Sepsiszentgyörgytől öt kilométerre fekvő faluból valamikor százak jártak be a szövőgyárba — I. E. szövőnőnek a gyárrészleg 2007-es leállása törte derékba szakmai pályafutását. Negyvenkilenc évesen ugyancsak nehéz volt új munkahelyet találnia. Előbb a visszahozhatatlan múltakról mesél.
— Nyolc osztály elvégzése után a textilipari szakiskolába, a mai Kós Károly Szaklíceum elődjébe iratkoztunk, ott két évet végeztünk, s kötöttünk egy öt évre szóló szerződést a gyárral, amely munkahelyet nyújtott. Ez 1975-ben történt. Az öt év letöltése után elmehettünk volna, de jó volt a fizetés, jó körülmények közt, jó közösségben, jó kollégákkal dolgoztunk együtt, és maradtunk még a privatizáción túl is, egészen 2007-ig, amíg minden szövőnőt szélnek nem eresztettek. Harminckét éven át ingáztam, három váltásban dolgoztam, két gyerek és család mellett, mégsem volt teher, mert kedveltem a közösséget, a munkámat, és volt fizetésem.
Röviden és egy szuszra ennyi lenne, viszont a részletekben rejlik nemcsak az ördög, de a lényeg is. Azt állítja, úgy tíz éve vette észre, hogy bajok vannak. A privatizáció szelei fújtak, a műhelybe is lejutottak információk.
— Volt egy olyan dolog, hogy az alkalmazottak veszik meg, de az nem jött össze, és eladták a belga cégnek, mely most is birtokolja, és mely a szerb igazgatót kinevezte. Annyira leromlott minden, hogy aki húsz-harminc éve ott dolgozott, s ma végigjárja, fáj a lelke, hogy mit lát. Mert ott minden volt: sporttevékenység, kulturális élet, kantin, leányotthon a távolabb lakóknak, nem kellett nekik a drága kovártélyt fizetniük. Minden adott volt, hogy jól érezd magad.
— De még tízórai szünetet sem tartottak soha! — próbálom mérsékelni az emlékek megszépítő hatását.
— Mindenki vitte magával a csomagolt tízóraiját, és azt akkor fogyasztotta el, amikor akarta. Mert abban az időben soha nem volt ebédszünet. Ott a nyolcórás programban három váltás követte egymást, és nem fért bele tíz perc szünet sem. Ettünk menet közben, ahogy tudtunk. Ott a gépek folyamatosan dolgoztak hétfő reggel hattól vasárnap hajnalig, 1990 után pedig szombat reggelig. A textiliparban az volt a jó a gépeknek, ha folyamatosan üzemelhettek.
A gépeknek és a gazdaságnak nyilván az, az embereknek azonban pokoli hajtást jelenthetett, a munkanélküliség mai szemüvegén át persze másképp látni mindent. Külön rá kell kérdezni, mi jelentette a legnagyobb terhet.
— Talán a három váltás. Amikor éjszaka dolgozol, nappal alig alszol, hat nap után persze elfárad az ember. Az első, harmadik, második váltás ment körbe-kereken szünet nélkül. De az éjszakázásba egy idő után belerázódik az ember, megszokod, mert meg kell.
A gyárnak kétezren felül volt az alkalmazotti száma akkoriban, egyedül Árkosról autóbusznyi embert szállítottak be műszakonként. A zajról, szálló pöszlékről, idegkimerültségről nem szívesen beszél, de elismeri ,,a halláskárosodás ott szakmai betegségnek számított". Mesélem, hogy a legújabb gépeken már fülvédővel dolgoztak.
— Régebben még nem volt akkora a zaj, hogy arra szükség lett volna — mondja. Szerintem ugyan inkább munkavédelmi hiányosságról volt szó. — Amikor az új tulajdonos két szekciót új gépekkel szerelt fel, akkor már hangtompítókat osztottak ki, mert ott már valóban nem volt tanácsos azok nélkül dolgozni.
Szilikózisról nem tud, bár úgy véli, biztosan nem használtak az egészségüknek a levegőben szálló pöszlék. ,,Voltak, amik pucolták a gépeket. A fonodában viszont porszívók jártak a gépek közt, azok szedték össze azt a finom szöszt."
A privatizáció utáni munkalégkör-változásról mondja:
— Akkor olyan sablonos módon kezdtek viselkedni a vezetők, egyre nehezebb lett velük kommunikálni. A régi vezetőkkel még lehetett szót érteni. Megkaptuk rendesen a pihenőszabadságot, meg a szabadnapot és a betegszabadságot. Utána már nem szerették, ha beteg vagy, a szabadságot nem lehetett soha egészében kivenni, mert akkora volt a szerződés, és határidőre kellett leszállítani ugyebár. A 21 napból tízet-tizenötöt ha ki lehetett egyben venni. A gépekkel is egyre több volt a baj, nem volt elég a pótalkatrész.
Az országos ipar hanyatlásának rendjén 2001-ben hajtották végre az első nagyarányú leépítést a kormányrendelet biztosította kedvezménnyel, az ún. ,,ordonancás" elbocsátás keretében.
— Mi korábban a régi nyugdíjkorhatár szerint 55 évesen mehettünk nyugdíjba, de mivel időközben besoroltak a kettős munkacsoportba, öt év kedvezményt kaptunk a három váltás és a zaj miatt, tehát már 50 évesen elmehettünk.
Körömbogot kötni
Itt megszakítjuk egy másik tömör vallomás kedvéért a beszélgetést. P. Róza néni a ’89-es fordulat évében a régi rendszer szerint tért nyugalomba, huszadik éve élvezi nyugdíját, és mint ki jól végezte dolgát — mert két gyereket korai özvegységre jutva is talpra állított, és elindított az életben —, elégedett ember. Hasonlóképpen nosztalgia szövi át, amit mesél, de a kemény munkafeltételek tényét nem szépíti.
— Székely Árpád volt a mesterem. 1951-ben álltam be, 16 évesen. ,,Te leányka, még a gépet sem éred fel." Na, felértem. Az első dolog volt, hogy a körömbogot meg kellett tanulni. Ha’lám, meg tudom-e még csinálni. Így, né! Ha a szál szakadt el, a lamella leállította a gépet. Akkoriban Zsakard-gépek voltak, később kicserélték őket, hoztak Marosvásárhelyről másokat, rosszul tették. ’89 október 1-jén nyugdíjba mentem. Szőcs elvtárs az év elején felhívatott többünket az irodára. Rá akartak beszélni, még két évet vállaljunk. A kolléganőm még két évig csinálta. Hát nem látja, Szőcs elvtárs — mondtam —, dőlök fel? Aztán valamit éreztek biztos ott fenn, ugye, decemberben jött a forradalom, mert az év végén 55 évesen csak elengedtek. De nyolc hónapot még rá kellett dogoznom.
— Szünetet nem tartottak, ott a gépek állandóan mentek. Állva ettünk, állva ittunk, ha az ember szeme le-lekoppant, állva aludtunk volna, ha lehetett volna. A két vetélő örökké járt, zaj volt, hangosan beszéltünk, az orrunkban szöszmösz volt, de csinálni kellett. Még a vécére is, bocsánat, úgy szaladtunk ki, hogy addig is a gép ment, csak ha a szál elszakadt, állt le. Damasztot szőttünk. Én négy gépen kezdtem, hat gépről jöttem nyugdíjba. Két gép abroszt, kettő párnahuzatot szőtt. Székely Árpád megrajzolta a mintát, emlékszem, a brassói Cerbul Carpatin vendéglőnek a neve bele volt szőve a damasztba. Körülötte fenyők, szarvasok. Két színben, pirosban és fehérben a minta. De nekem pontosan kellett befűznöm azt a szálat, mert ha nem, a minta nem jött ki. A mintát a lyukkártya adta fenn, az forgott. Ha hiba lett, úgy mondtuk, zseb, akkor azt vissza kellett bontani. Nekem tudni kellett, hány szálat bontottam vissza, hogy fent a kártyát is annyi lyukkal fordítsam vissza. Ha a zseb nagy volt, hívtuk a kontrollt, írja alá. Ha ő aláírta, nem büntettek meg, különben levonták a fizetésből. Volt minőség és mennyiség. Azt mind teljesíteni kellett. A fogaskerék a köpenyünket kikoptatta, annyit dőltünk neki. Zaj volt, meleg volt, megállni nem lehetett — de szerettem. Én, ha az életet újra kezdhetném, csak oda mennék, mert szerettem a közösséget, szerettem a gyárat. Az akkori embereket. Én ott tanultam meg mindent a gyárban. Aztán jöttek ki a textiliskolások, és akkor minket is beírattak egy tanfolyamra, hogy képzett szövőnők legyünk. Szilveszter Béla tartotta, szegény meghalt. Én elvégeztem Szentkirályban a hét osztályt, és 16 évesen béálltam. Onnan jártunk be gyalog annyi kilométert, ha fújt, ha esett, télben is, nyárban is, amíg az autóbuszt be nem tették, s míg férjhez nem mentem, s be nem költöztünk Szentgyörgyre. Onnan mentem nyugdíjba 55 évesen 39 év régiséggel!
Két szék közt
Árkosi alanyunk még egy körülményre rávilágít: a kilencvenes évek elején a régi szakszervezetnek sikerült kijárnia a kedvezőbb munkacsoporti besorolást, de ez volt az utolsó megszerzett előny. Úgy mondja, 2001-ben még ,,méltányosan" folyt a leépítés, mert ,,ha valaki 49 éves volt, és kapta egy évig a munkanélküli-segélyt", az utána már nyugdíjjogosult volt. Utóbb emelték meg a nyugdíjkorhatárt, ez okozza ma számára a bonyodalmakat, legfeljebb kilenc év múlva mehetne nyugdíjba, illetve korábban, mert négy-öt évi kedvezményre számít a textilipari évei után. A gyárban különben az első és második nagy leépítést túlélte, s csak akkor bocsátották el, amikor 2007 decemberében végleg bezárták a fonodát, csak a festőde és a varroda maradt üzemben, ahova tudomása szerint ,,hozzák a kínai árut, ágyneműnek varrják meg, és küldik külföldre". (A kínai munkásnők helyett tehát az áru jön.) Mint köztudomású, a gyár így is munkaerőhiánnyal küzd, mivel a nadrággyáraknál is szerényebbek az ottani bérek.
— Mikor kitettek, négyszáz lejes munkanélküli-segélyt kaptam egy évig, nekem a szolgálati éveim után annyi járt. Kerestem új munkahelyet, a város Árkos felőli végén, a nadrággyár mellett létrejött egy festőde, ahol legalább kétszáz ember dolgozik, ott dolgoztam két évig. Egy Giovanni nevű olasz a tulajdonos. Szakképzetlenként is többet kerestem, mint a textilgyárban. A nadrágot ott megfestették, mi vasaltuk, címkéztük, vállfára tettük. Most, hogy a termelés visszaesett, onnan is leépítettek az utóbb felvettekkel együtt.
Pár hónapig még jár a segély neki, új szakképzettséget is szerezne, beiratkozott a szociális munkási tanfolyamra, ha kigyűl a létszám, elvégezné.
A munkafeltételek, a légkör változásáról kérdem végül, ebben összegeződik valahogy, ami eme alkalmazotti réteggel történt az utóbbi húsz évben:
— Korábban a textilgyárban figyelembe vették a régiséget, a szakképzettséget, a tapasztalatot, ahogy telt az idő, az ember egyre többet kereshetett. Ott mindenkinek a kicsi ujjában volt a szakma. Ez ma nem érték. Az igazgatóknak az a fontos, hogy minél alacsonyabban tartsák a béreket. Munkafeltételek: a festődében tejet kaptunk, egyebet nem. A vasalás gőze? Biztos nem használ, de hát benne van a pakliban. Meg kellene fizetniük, persze. A textilgyárban kaptunk éjjeli százalékot, kaptunk zajpénzt korábban, de négy-öt évenként újabb bértárgyalások voltak, s addig csűrték-csavarták, hogy az lett belőle, ami ma van.
