Emlékezünk és temetünk. Eleget pórbálunk tenni egy ősi, erkölcsi parancsnak: temesd el halottaidat, s emlékezz rájuk. Hazahozzuk halottainkat. S ha csak neveikben is — de eltemetjük őket.

S mintha hallanám a kérdést. Haza? A mi halottainkat? A ti halottaitokat? Az ő halottaikat?

Igen. Mert azok az emberek 65 évvel ezelőtt, ott és akkor magukénak érezték a városaikat, falvaikat. S szerették volna, ha a város, a falu is magáénak fogadja s vallja őket. De nem így történt. S azóta temetetlen lelkük nyugtalanul kóborolt volt városaik, falvaik, utcáik, házaik felett.

Hazahozzuk halottainkat. Egykor ezek az emberek is hozzátartoztak a város, a vidék mindennapi életéhez. Ruhát varrtak, villanyt szereltek, gyárakat, műhelyeket alapítottak, beteget gyógyítottak, betűket nyomtak, könyveket s az élethez szükséges más dolgokat árultak, adót fizettek, gyermekeik tanultak, s amikor kellett, hadat szolgáltak. S egészen „addig", itt temették el halottaikat.

Most megtérhetnek arra a helyre, amelyet egykor ők is örök pihenőjüknek szántak. Saját temetőjükbe. S ezzel az aktussal talán a Város, a Falu fölé is egy árnyalatnyi megbékélés terül. S lassan-lassan oszlani kezd az a ködbe keveredett auschwitzi korom, amely szinte láthatatlanul ott lebegett minden vidék fölött, ahol valamikor ezek az áldozatul esett zsidók éltek.

Nem voltak hősök, s nem voltak nagy eszmék hősi halottai. Nem voltak mártírok, mert nem önként vállalták a halált. Csak egyszerű áldozatai voltak egy őrült eszmének. De többé nem névtelenek, s mától nem csak úgy emlékezünk rájuk, hogy az „áldozatok". Mert minden áldozatnak neve volt. Név szerint hívták-küldték őket a halálba is. S ma név szerint s nevükkel emlékezünk rájuk. Az emlékezés virágaival, köveivel, gondolataival.

Sorsuk a város, a falu történetének része. S ami velük történt, a város, falu történetéhez tartozik. S ezt a történelmet ismerni kellene. Velejéig. Annak részleteivel. Mert csak ezek segítenek „annak" a kornak megértéséhez s a hamis állítások felismeréséhez.

Egy emlékpark születik. Neveket őrző emlékfallal és jelképes sírkővel, mely több mint hatszáz legyilkolt háromszéki zsidó múltját rejti magában. Körülötte emlékeiket őrző fákkal. A Megnyugvás Kertje. Ahol az előítéletek, a nagy társadalmi konfliktusok, a gyűlölet hullámai elülnek. Különleges sírkertet. Ahol egyszerre kap formát s tartalmat az emberi szolidaritás, a megértés, a béke. Ahol valami megfogalmazódik. A megérteni akarásnak — legalább szándéka. Ahol a látogató, akár egyetlen pillanatra is, átérzi a gyilkos gyűlölet értelmetlenségét. S egy villanásnyi időre talán súlyát is érezheti egy, a képzeletében mellére tűzött sárga csillagnak.

Egy lap a város történelméből. Vagy inkább szellemiségéből.

A szentgyörgyi új zsidó temetőben egy régi, szerény emlékmű is figyelmeztet az üldöztetések korára. Ennek tábláján írt időben a visszatértek még titkon reménykedtek. Hátha — talán — visszatérhetnek még hitvesek, gyermekek, apák, anyák. Aztán lassan veszett a remény. Csak később derült fény az emberekként való nagy Veszteségre. Mert a levéltárak kapui is — későn nyitottak.

A kései utókor most ebből a tartozásból törleszt.

Háromszéken alig van nyoma a zsidó jelenlétnek. Még kevesebb a zsidó kultúrának. Maradt a temető. S néha „szorgoskodó" kezek még ezt is veszélyeztetik. Kár.

A temető a Város, a Falu történetének s kultúrájának része. A hagyományos és híres erdélyi, székelyföldi temetőkultusz, halottaik emlékének s temetőiknek tisztelete talán ezt az emlékkertet is gondjaiba fogadja. A megye többi, oly régen elfeledett, magányosan pusztuló zsidó sírkertjével együtt?

A történelemnek ehhez az iszonyúan drámai fejezetéhez való viszonyulás lassan nyitottabbá lesz. Ennek a vidéknek erkölcsi hagyományai lassan oldják a kérdést övező pszichológiai gátakat. Oldódni látszanak azok a társadalmi gátlások is, amelyek az utolsó fél század politikai-ideológiai szemfényvesztései közepette zsákutcába juttatták e kérdés nyílt és egyenes tárgyalását. A nyitás azonban nagyon óvatos. Lassan törnek elő a mélyből az ember egymás iránti tiszteletének erkölcsös hagyományai. Ezekben ott ülnek a megbékélés, az együttérzés gondolatai. Háromszéken sok helyen sejlett fel a keresés, közelítés, próbálkozás a szolidaritás humánus kifejezésére.

Erről tanúskodnak az „annak" a kornak emlékét idéző emlékkövek, táblák. A deportálás 60. évfordulójára készült emléktábla az 1944-es gyűjtőhely épületének falán. Emléktábla a Mikó-kollégium falán, emlékmű a nagyborosnyói emlékkertben. A világháború hősi halottai tiszteletére állított rétyi, uzoni, gelencei, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi emlékoszlopokra, emlékkövekre vésett nevei mellett s között a község zsidó áldozatainak neve is szerepel.

Szóból ért az ember. Így a mondás.

Holokauszt? Arra, amit ezzel a kifejezéssel fedni kíván a történettudomány, a magyar nyelv még nem találta meg a rá illőt, megfelelőt. De elfogadta és közhasználatúvá tette ezt a sokak számára továbbra is érthetetlennek tűnő idegen kifejezést.

Lényegében egy adott történelmi korszak társadalmi tudatát, erkölcsét, józan emberi ésszel felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan emberi cselekmények és magatartások összességét foglalná magában. Pedig a görög eredetű szó — ami az „égő áldozatot", az „áldozat teljes elégetését" jelentette —, az csak igen kis részben fedi szerepét, amit neki szántak. Mit próbál fedni a holokauszt? A leírhatatlan emberi szenvedést, a teljes kiszolgáltatottságot és jogtalanságot, a gyilkolás örömét, a rablást, a kínzást, a megvetést, a legmélyebb gyűlöletet, a halált.

De a történelemnek ebben a fejezetében a kegyetlenkedéseknél sokkal nagyobb tétről van szó. Az emberiség történelmében eddig egyedül álló módon egy nép teljes kiirtásáról. Az ehhez a néphez tartozókat, kivétel nélkül mindenkit — gyermeket, asszonyt, öreget, beteget — tűzzel-vassal, minden eszközzel el kell pusztítani. Ez parancs.

Erre a cselekvéssorra pedig már van megfelelő magyar szó: népirtás. A latinból származó genocídium magyar fordítása. Tökéletesen fedi a tényeket.

Hogy a történetirodalom miért tartózkodik, miért igyekszik kerülni ezt a magyarul egyértelmű és félreérthetetlen kifejezést? Talán érthető okokból. Mert ez sokkal keményebb, vádló és kompromittáló.

Igen, de — szóból ért az ember.

A hosszú évtizedek múltával vajon milyen emlékképek élnek — vagy maradtak „abból" a korból? A másod- vagy talán már a harmadgeneráció történelmi tudatában hogyan csapódnak le az „akkor" történtek? A ma nemzedéke vajon mit tud „annak" a történelmi korszaknak a valós eseményeiről, azok hátteréről, okairól s következményeiről? „Annak" a kornak az eltorzult társadalmi tudatáról.

A népirtás apokalipsziséről. Hiszen az egymást követő Hatalmak — Rendek — Rendszerek hivatalai, fórumai s azoknak alacsonyabb vagy magasabb beosztású polgárai egyformán tabu alatt tartották ezt a maguk s a világuk számára oly kényes és kompromittáló kérdést. Mert ebben a halálosan kegyetlen játszmában igen-igen sokan vettek s vállaltak részt. S nem mindenki holmi gyilkoló szerszámmal. Talán csak éppen egy döntéssel, egy okmány aláírásával. Egy intéssel. Vagy éppen csak egy közömbös tekintettel.

Mindmáig az alkalmanként megtartott évfordulókon, emlékünnepségeken kívül alig volt olyan kezdeményezés, mely e történelmi kor tragikus eseményeinek okait, társadalometikai következményeit a társadalmi tudatba kívánta volna emelni. Nem alakult ki társadalmi követelmény az okok, a teljes igazság feltárására.

Emlékező beszédekben, fennkölt fogadkozó írásokban újból és újból elhangzik az a bizonyos „soha többé". De magához a kérdés lényegéhez való hozzáállást igen sok esetben eltorzult politikai, ideológiai, erkölcsi szempontok befolyásolják.

Mert feleleteket kellene keresni azokra a mindeddig válasz nélkül hagyott kérdésekre, hogy mi volt a valódi oka, értelme, célja s végső társadalmi haszna annak a mérhetetlen gyűlölködésnek, gyilkolásnak. És igen fontos volna annak az elemzése, hogy ezek a kérdések hogyan kapcsolódnak az illető térség etnikai, kulturális hagyományaiba, annak társadalmi erkölcsébe, szellemiségébe. Csak egy ilyen, részleteiben feltárt és ismertté tett elemzés jelentheti az utókor számára azt, hogy ismeri „annak" a történelmi kornak a világát, társadalmi tudatát, ideológiai, morális tartalmának valódi képét. Pontosan tudnia kellene, hogy mi „az", aminek nem szabad „soha többé" megtörténnie. S mi az, ami miatt „az" megtörtént, s mi vezetett oda, hogy „az" megtörténhetett. Ezek ismeretében aztán (ha akarja) kimondhatja azt, hogy „soha többé". De addig? Addig az a bizonyos „soha többé" pusztán egy szürke, erőtlen betét az emlékezni kívánó beszélyben.

Ezek a megemlékezések lényegé­ben azzal a torzult társadalmi tudattal szembeni kiállást jelentik, amely sok millió ártatlan ember halálát okozta. S itt nem egy konvencionális főhajtásra, hanem az igazság keresésére, a valós történelmi-társadalmi tények kemény és sürgető megismerésére van (volna) szükség. Az egészséges társadalomtudat érdekében.

Az új generáció előtt talán kevésbé ismertek azok az indítékok, melyek megkérdőjelezik „annak" a kornak történelmi hitelét. Erkölcsi követelmény a teljes igazság ismerete. Az örökségek csak így vállalhatóak. Régi törvény, hogy az igazságra való törekvés csak belső motivációval lehetséges. Milyen erőre, erős elhatározásra, eltökéltségre, érzelmi-szellemi felkészültségre van (vagy lenne!) szükség, hogy azokat a mélyen begyökerezett előítéleteket, rágalmakat, történelmi hamisításokat, hiedelmeket, mély gyűlöletet átszűrje, felülvizsgálja és átértékelje, melyek mindmáig befolyásolják a társadalmi gondolkodást?

Talán és végre „annak" a történelmi korszaknak az eseményei, eseményeinek az okai és következményei teljes valójukban feltárulnak.

Most, a deportálás 65. évfordulójának alkalmával avatott Emlékfal a 611 legyilkolt háromszéki zsidó nevével nagy vallomástétel a hiteles és teljes történelmi igazság feltárása és vállalása mellett.