Mélyen tisztelt ünneplő közönség!
Engedjék meg, hogy e nevezetes ünnepi alkalommal Erdővidék nagy fiáról néhány szóval én is emlékezzem, hiszen életem értelmi képességének legmesszebb visszanyúló emléke az Ő jóságos arcához és a gyermeksereg számára oly lebilincselően megírt mesevilághoz fűződik.
Amikor a magyarhermányi elemi iskolában néhai jó tanítóim küszködése annyi eredménnyel járt, hogy két betűt össze tudtam ragasztani, s a nyomtatott betűk világában el tudtam igazodni, Elek bácsi tündérmeséi voltak a legelső, iskolán kívüli olvasmányaim. Lefekvés előtt a meséskönyvet a párnám alá tettem, hogy abból rajtam kívül más emberfia ne olvashasson. Édesanyám megtiltotta, hogy a könyvet az ágyba vigyem, mondván, hogy összegyűrődik, azonban a tilalmat megszegve, próbáltam a könyvet elcsempészni, amit anyám észrevevén, kikapta a kezemből, és gyors mozdulattal indult az akkori, ,,cserepes"-nek nevezett szabad tűzhely felé, hogy a lángra vesse. Annak idején Pompeji lakói nézhettek olyan borzalommal a Vezúvból áradó tüzes hamueső felé, mint amilyen kétségbeesetten én néztem anyám inkvizítori kezét, hogy elpusztítja a pótolhatatlan vagyont. Nem pusztította el, áldassék a neve ma is érette.
Midőn jó és kedves emlékű tanítómtól, Hegedűs Lajostól leckeszorgalmi ügyben jó két körmöst kaptam, a további meghagyás így szólt: — Ha holnapra nem tanulod meg a leckét, nem kapsz több meséskönyvet! És ez súlyosabb büntetés volt a borsón való térdeplésnél és a fájó körmösöknél.
Elek bácsi nem volt hivatásos tanító, de életerejének és gondolatvilágának minden szikrájával a nép tanítását és művelését szolgálta. Csak meg kell nézni a muzeális céllal elrendezett írói hagyatékát, s elámul az ember, hogy micsoda töretlen akaraterő és kimeríthetetlen szellemi gazdagság kellett ezek hátrahagyásához.
Benedek Elek székely-nemes katonaszülőktől, a régi primipiláris rendből származott, kiknek kardja a szegen, paripája a pajtában örökös készenlétben kellett álljon. Magasra ívelő pályáján soha nem szakadt el a szülőföldtől; élete két síkon mozgott: az egyik mindig a fővárosban a határtalan tempójú írói munka és a vele járó harc a maradiság, a kicsinyesség és a hivatali nagyképűség ellen. A másik a szülőföld ölén, a Fenyős és a Barót patakok lélekvidító környékén való barangolás, örömteljes megnyugvás a család, a rokonok és Erdővidék népe körében. Ezt a második életet lehet Benedek Elek igazi életének nevezni, a nagyvárosi élet csak kényszer volt számára, hiszen fia, Marcell megírta, hogy az első nagy háború végén lélekben letörten gubbasztott budapesti lakásán, és hetek alatt tíz évet öregedett, mert a háborús zűrzavar miatt nem lehetett a szülőföldre visszatérni, de mihelyt később útnak indulhatott s megérkezett az ágostonfalvi állomásra, lélekben megfiatalodva, mint húszéves ifjú ölelte magához Erdővidék földjét.
Benedek Elek munkásságára nagy elődök fénye vetítődött: szívében és lelkében ugyanaz volt, mint a fiatalon sírba dőlt Apáczai Csere János. Tanítani és tanítani, tanulni és művelődni, mert egy nemzet csak szüntelenül tanulva és művelődve nőhet naggyá.
Goethét, Schillert, Shakespeare-t, Dantét és másokat a világirodalomban mint a szellem óriásait tartják számon, ki vitatná el tőlünk, hogy Benedek Eleket e jelzővel megtiszteljük, hiszen ami írótolla után maradott, az a szellem birodalmának óriási értékű vagyona.
Benedek Elek élete utolsó percéig a tanítás és a művelődés magasztos eszméjét szolgálta. Tudta, és írói tollával bizonyította, hogy a népek életét nem tülekedő harcokkal, hanem egymás kölcsönös megértésével és megbecsülésével lehet igazgatni és előbbre vinni. Elek bácsinak nincsenek harcias, izgató, más népek kultúráját sértő, támadó írásai, a derűs, emberi meleg lélek, az embert megbecsülő, nemes jellem árad írói hagyatékából. És ezt mások is tudták. Amikor négy évtizeddel ezelőtt erről a helyről kísértük Elek bácsit utolsó útjára, Cionca oklándi román szolgabíró könnyes szemmel kísérte Benedek Elek koporsóját.
Azok, akik az irodalom berkeiben kevésbé vagyunk jártasak, úgy véljük, hogy Erdővidék nagy fiának szellemi sugárzása nem terjed a magyar kultúrhatárokon túlra, de a muzeális relikviák közt örömmel fedezhetők fel munkáink más nemzetek nyelvére átültetett kiadványai és írói értékét méltató idegen nyelvű kiadványok.
A Benedek Elek-múzeum az egyetemes kultúra kincse, és láttuk, hogy ennek az utókor számára való megőrzése impozánsan szép keretben biztosítva van. (...) Zárjuk a szívünkbe Benedek Elek arcképét, s mondjuk meg Kisbacon népének: büszkék lehetnek arra, hogy Benedek Elek itt sarjadt, és innen indult el fénylő pályaútjára. Mi, hétköznapi emberek lassan eltűnünk az idő sodrásában, s emlékünk is hasonló sorsra jut, de a nagy székely író élni fog örökké.
Áldott legyen az emléke, és megszentelt legyen az a föld, ahová a kisbaconi temetőkertben a porló ősök mellé tetették.
