Nemrég rokonomat látogattam meg Bikfalván, és meglepetten tapasztaltam, hogy évtizedekig üresen álló ortodox templomában újabban hetente miséznek, s hogy a faluba görögkeleti pópa telepedett.
Ismerem ugyanis az ottani egyházközség történetét, és tudom, hogy ortodox vallású három-négy újonnan betelepedett családon kívül nincs, nem is igen volt a faluban. A templom a két világháború között épült azon állami kampány során, mely az államvallás erőszakos terjesztését célozta, s mely Székelyföld-szerte színmagyar falvakat is új istenházával látott el. Ahogy a korabeliek mondották, székely kényszermunkával épültek e templomok, ugyanis az történt, hogy az akkori ún. közmunkatörvény értelmében ingyenmunkára, építőanyag fuvarozására stb. lehetett kötelezni a székely parasztot, s neki hordania kellett a fát és homokot, raknia a falat, akár fűlött hozzá a foga, akár nem. A csendőrség veréssel és pénzbírsággal felügyelte az építkezést, aki a kényszermunka alól kibújt, büntetésben részesült, nagybátyám testvére egy elmulasztott napi robot miatt véresre verve került ki a csendőr keze közül. Az új egyházközség a magyar egyházak rovására általában földbirtokot, erdőt is kapott, azt pedig az ortodox hitre térteknek adták aztán bérbe hitváltás fejében. Az erőszakos térítés mindenütt a falvak belső meghasonlásához vezetett, sok rossz vért szült, a szomszédos Lisznyóban például a köztörvényes bűnözőknek elnézést ígértek, ha felveszik az új hitet. Ismerek olyan esetet, amikor a földvári táborból annak fejében szabadulhatott egy székely, hogy áttért görögkeletinek (nem csoda, hogy a vallási elnyomás e tárgyi bizonyítékai nem egy helyütt a népi bosszú áldozatául estek a második impériumváltáskor).
Nos, Bikfalván máig áll az ortodox templom, s az utóbbi időkig évente egyszer misézett benne a bácsteleki lelkész. A földreformkor azonban a prefektúra — mely, úgy látszik, nem jobb a Maros megyeinél, ahol lakom — gondoskodott arról, hogy ismét ingatlanhoz jusson, sőt, egy utód és örökös híján az államra szállt épületet is átadtak az ortodox egyháznak, ahol az paplakot rendezett be. A falu nevezetes nemesi udvarházainak egyik legszebbikéről van szó, mely a 2006-os évben így állandó lakót kapott, még püspöke is megfordult a faluban. Azóta a fiatal pópa rendszeresen misézik, s hogy ne legyen üres a templom, a cigány gyermekeknek cukorkát, szüleiknek különféle adományokat osztogat.
Nem egyszerű dolog az erőszakos térítést az önkéntes áttéréstől megkülönböztetni, de hogy ezt eddig még egyik magyar egyház sem tette szóvá, holott a jogtalan terjeszkedést törvény tiltja, mégis furcsállom. Hasonló példákat hozhatnék fel Lisznyóból, Uzonból, Mikóújfaluból, több Maros és Hargita megyei településről. A földreformkor különféle trükkökkel sok, addig papíron (vagy még azon sem) létezett ortodox egyházközség, melyet a két világháború között erőszakkal hoztak létre, jutott ismét vagyonhoz, s ezen az alapon most a hívek toborzásába kezdett. Egy új paplak már önmagában megváltoztatja egy falu belső világát, hát még ha térít is.
Előállnak megint az áldatlan állapotok, mikor az úgymond elmagyarosított székelyeket próbálták meg visszatéríteni állítólagos ősi hitükre? Melyből ők akkor nem kértek. Ma ki teszi ezt szóvá?
Kelemen Ferenc, Marosvásárhely
