,,Tudatos dacolás volt a tanulás, iskolafejlesztés…" — ilyen és ehhez hasonló mondattöredékek kavarogtak, vagyis inkább hurrikánként tomboltak a fejemben az elmúlt szűk két hétben…
A Mikó kórusa, tánccsoportja, néhány szónoka s tanári karának jelentős része minden erejét bevetve készült a nagy eseményre. Kórus, irodalmi összeállítás, napi négy-öt óra próba, tervezett program, véget nem érő módosítások. Fárasztó és mégis izgalmas volt az elmúlt napok forgataga, érdekes volt belecsöppenni az előadók világába. A színház falai, a függöny mögötti rejtett birodalom megnyílt számunkra. De ne ugorjunk előre.
Már a tanév elején megtudtuk, hogy nagy ünnepség várható az évforduló alkalmából. Az első látható, sőt, sajnos hallható és megtapasztalható előkészület az iskola lefestése volt, amely még az ünnepség megnyitója előtt egy nappal is folyt. Kiosztották a szerepeket, megkezdtük a próbákat, elküldték a meghívókat, megkaptuk a mikós nyakkendőket, minden a helyére került. Az ünnepség pénteken reggel kezdődött. Az iskolahimnusz eléneklését beszédek sokasága követte, amire nehéz volt figyelni a tűző napon álldogálva, és arra gondolva, hogy a két nap során még legalább öt jelenésünk lesz. De jó volt a hangulat. Érdekes volt a suli diákjait elegánsan, fehér-feketében, nyakkendővel látni — a jó nevű nyugati iskolák hangulatát idézte. Élmény volt a két nap állandó programja, az ikebana-, a könyv- és a tanszerkiállítás. A rendhagyó osztályfőnöki óra, amelynek során mikós vén diákok élményeikről beszéltek, és mi is próbáltuk elmondani érzéseinket az iskolával, a diákélettel kapcsolatban.
Péntek délután a népi dallamok, a tánc ideje jött el, amit este fergeteges táncház zárt, még a tanárainkat is láthattuk pörögni. Volt filmvetítés az iskola múltjáról, amelyen a vén diákok mosolyogva vagy könnyezve nosztalgiáztak, a kisdiákoknak vetélkedők, nem túl nagyszámú részvétellel.
Szombaton a képtárban a mikósok alkotásaiból megnyílt kiállítás a szakmabelieknek és a hozzá nem értőknek is élményszámba ment. Számunkra, akik már reggel héttől próbáltunk, a fényekkel, a hangosítással, a díszletekkel vacakoltunk, mindenképp üdítőnek hatott. A szombat esti gála a Tamási Áron Színházban nyolckor kezdődött. Bár a telt ház elmaradt, a siker, a taps nem. A nézőtérről felénk sugárzó elismerés jelezte, hogy munkánk mégsem volt hiábavaló.
Mi talán még fel sem fogjuk, hogy miért, de a vén diákoknak sokat jelentett a jubileum, jelezte ezt az idős nénik könnybe lábadt szeme, a bácsik arcán egy pillanatra újra felvillanó huncut mosoly, a középkorúak vidám beszélgetésének moraja. A legszebb a fáklyás felvonulás volt, amikor a Szózat eléneklése után a tömeg nem akart oszlani, és rázendített a Székely himnuszra. Méltó befejezése egy ilyen ünnepnek.
Tóth Gödri Iringó