Egy híján kilencvenéves a trianoni békeszerződés, amelyet 1920. június 4-én írtak alá Versailles-ban. A békeszerződés megnevezést az I. világháborúból vesztesként kikerült népek és nemzetek, a megcsonkított országok erősen eufemisztikusnak tartják, hisz ez lakossági, állampolgársági szintre lebontva is igazságtalan békediktátum volt, amely milliókat tett hazátlanná, korlátozott jogú állampolgárrá.
A trianoni ,,békeszerződés" a Párizs környéki békeszerződések egyike, amelyet Magyarországra mint az Osztrák—Magyar Monarchia egyik utódállamára az antant-hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) kényszerítettek rá. Ez a szerződés meghatározta Ausztria, Magyarország és Románia, valamint az újonnan létrehozott Csehszlovákia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság országhatárait. Ausztria határairól egy későbbi, a Saint Germain-i békeszerződés is rendelkezett.
A Trianoni ,,békét" magyar részről az 1920 tavaszán kinevezett Simoni-Semadam Sándor kormányának két jelentéktelen tagja írta alá. A kormány hamarosan le is mondott. A szerződés az új határok kijelölése mellett 35 000 főre korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta a légierő és nehézfegyverek tartását.
A továbbiakban a Wikipédia szabad enciklopédia összefoglalója alapján közlünk részleteket a trianoni békeszerződés előzményeiről, ennek megkötéséről és a szerződés utóéletéről.
(sylvester)
A szerződés előzményei
Az I. világháború során az 1915-ös londoni egyezményben az antant Szerbiának ígért területeket. 1916-ban titokban odaígérte Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény—Debrecen—Csongrád—Tisza vonalig a Román Királyságnak, ha az hadat üzen az Osztrák—Magyar Monarchiának. Miután Románia szinte azonnal vereséget szenvedett, majd különbékét kötött a Monarchiával, és csak a világháború utolsó napjaiban üzent újra hadat, az antant eleinte vonakodott elismerni a román területi követelések jogosságát.
A Monarchia elnyomó nemzetiségi politikájával elégedetlen kisebbségi vezetők — mint például Eduard Beneš cseh nacionalista politikus — a világháború kitörésének pillanatától a nyugati országok vezetőinél lobbiztak a Monarchia feldarabolása és nemzetállamok létrehozása érdekében. Az antant-hatalmak először egy többnemzetiségű, konföderatív monarchiát képzeltek el a háború után, de később világossá vált, hogy Ausztria-Magyarországot nem tudják leválasztani Németországról, és elfogadták Beneš álláspontját.
A magyar uralkodó és politikai osztály még 1918 nyarán sem számolt komolyan a vereség lehetőségével. Szeptember végén a Német Császárság vereséget szenvedett a nyugati fronton, majd október végén a Monarchia hadserege is kivérzett Itáliában. Az elégedetlenség forradalomba csapott át Magyarországon. Horvát-Szlavónország elszakadt a Magyar Királyságtól. Károlyi Mihály kormánya feloszlatta a hadsereget. Egyedül a Székely Hadosztály maradt meg mint számottevő katonai erő. Ezt kihasználva a háborút kevesebb emberveszteséggel átvészelő Románia, Szerbia és az addig nem is létező Csehszlovákia — melynek vezetői az Osztrák—Magyar Monarchia hadseregéből dezertáló katonákból toboroztak légiókat —, az antant politikai és anyagi támogatásával bevonult az országnak saját nemzetiségei által is lakott területeire anélkül, hogy ott komoly fegyveres ellenállásba ütközött volna. Erre azért volt szüksége Romániának, Szerbiának és Csehszlovákiának már a békeszerződés aláírása előtt, hogy a majdan létrejövő határoknak, kész helyzetet teremtve, érvényt tudjanak szerezni. Nem volt ugyanis valószínű, hogy az antant vezető hatalmai komoly hadsereget küldve ezt megtették volna helyettük.
A magyar kormány csak azután adta parancsba a Székely Hadosztálynak a fegyveres ellenállást, hogy a románok már Kolozsvárt is elfoglalták. A vezető győztes hatalmak demarkációs vonalak kijelölésével egyre nagyobb területek átadását követelték. 1919. január 18-án már megkezdődött a békekonferencia. Ekkor még csak a győztes államok részvételével, és ott főleg — magyar vonatkozását tekintve — Románia, Szerbia és Csehszlovákia területi igényei kerültek szóba.
A Vix-jegyzék elutasítását követően — melynek értelmében csaknem a Tiszáig engedte volna át a területét Magyarország Romániának — Károlyi Mihály átadta a hatalmat a Kun Béla vezette Magyarországi Tanácsköztársaságnak. Ezzel egy időben Aradon, majd a francia megszállás alatt álló Szegeden ellenforradalmi kormány alakult Gróf Károlyi Gyula vezetésével, amelynek hadügyminisztere Horthy Miklós lett. A teljes nemzetközi elszigeteltségben megalakult új magyarországi tanácskormány, amelyet csak Szovjet-Oroszország ismert el, Vörös Hadsereget szervezett, és megkísérelte felvenni a harcot az ország területi integritását veszélyeztető szomszédos országokkal. Ugyanakkor politikai ellentétek miatt nem biztosított lőszer- és élelmiszer-utánpótlást a Székely Hadosztály számára, amely végül a román hadsereg előtt letette a fegyvert, így Románia megszállása alá került az egész Tiszántúl. A magyar Vörös Hadsereg Stromfeld Aurél vezetésével sikeresen visszafoglalta a Felvidék keleti részét, sőt, még Zólyomot és Érsekújvárt is Csehszlovákiától.
Clemenceau jegyzéket küldött a Kormányzótanácshoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé. Cserébe — így a jegyzék — a románok távoznak a Tiszántúlról, és Magyarország meghívást kap a békekonferenciára. A proletárdiktatúra vezetői — hosszas vita után — elfogadták a javaslatot.
Az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás. Stromfeld lemondott, helyére Julier Ferenc került. A román csapatok azonban nem mozdultak a Tisza mellől. Ekkor a Magyarországi Tanácsköztársaság a tiszai támadással fegyveresen akart érvényt szerezni a jegyzéknek, amely azonban a csapatok gyenge harcértéke miatt pár nap alatt összeomlott. Kun Béla és társai különvonaton távoztak az országból.
Ezt követően Peidl Gyula alakított szociáldemokrata-kommunista kormányt, de a román csapatok megszállták Budapestet, Győrt és Veszprémet. Friedrich István — József főherceg megbízásából — csendőri segítséget is igénybe véve feloszlatta a magyar kormányt, majd saját maga újat alakított, amelyet azonban az antant nem ismert el.
Horthy Miklós kommunista-ellenes tiszti különítményekből hadsereget toborzott, majd csapa-taival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után az általa vezetett Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten.
A szerződés megszületése
A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba gróf Apponyi Albert vezetésével, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal. A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott házi őrizetben tartották, azaz valójában nem vehettek részt a konferencián. Csak 1920. január 16-án — a béketervezet végleges lezárása után — nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa álláspontját. Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt híres ,,védőbeszédét".
Ezután átvették a szerződést tartalmazó dokumentumot, majd pár nap múlva — lényegében anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket — aláírták. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes, az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad—Nagyvárad—Szatmárnémeti út és vasút, a Csallóköz (a megmaradt, összekötő utak nélküli sugaras szerkezet máig a magyar közlekedés egyik gondja). Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (például a Csallóköz, Székelyföld, az egykori Partium és Bácska egyes részei), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt. A magyar tárgyalási stratégia sem volt kompromisszumkész: a teljes integritást célozta, ahelyett, hogy a magyar lakosságú határ menti területek megtartására törekedett volna. Részben ezért is hagyták figyelmen kívül. Nem ragaszkodott a wilsoni elveknek megfelelő helyi népszavazások kiírásához sem.
A szerződést végül a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írta alá 1920. június 4-én. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe.
Demográfiai következmények
A Magyar Királyság lakóinak száma 20 886 487-ről 7 615 117-re esett vissza. 1910-ben a Magyar Királyságban élő magyar népesség az össznépesség kb. 54,1 százalékát tette ki. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain.
Egyéb hatások
Ami a gazdaságot illeti, a korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4 százaléka, a faállomány 88, a vasúthálózat 62,2, a kiépített utak 64,5, a nyersvas 83,1, az ipartelepek 55,7, a hitel- és bankintézetek 67 százaléka került a szomszédos országok birtokába. Romániának és Jugoszláviának részt kellett vállalnia Magyarország anyagi tartozásainak rendezésében a fennhatóságuk alá került területek miatt. A további intézkedések közé tartozott, hogy nem épülhet Magyarországon vasút egynél több sínpárral. Magyarország azokról az Európán kívüli területi előjogokról is lemondott, amelyek a korábbi Osztrák—Magyar Monarchia területéhez tartoztak. Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. Nagy részük az 1920-as években Magyarországra települt át, ahol komoly nélkülözések után is csak részben találtak munkát. Mindez belpolitikai feszültségeket keltett, felerősítette a magyarországi antiszemitizmust.
A szerződés utóélete
A magyar külpolitikát a II. világháború végéig egyértelműen a határrevíziós törekvéseknek rendelték alá, ezekben a ,,mindent vissza" hívei többségben voltak a kompromisszumra is hajlandókhoz (például a székelymagyar korridort követelőkhöz) képest. A fegyverkezési és egyéb korlátozásokat 1937-ben felmondta a magyar kormány, lényegében visszhang nélkül.
Az elveszített területek egy részét a II. világháború előtt és alatt a Bécsi döntésekkel (1938 és 1940), illetve német szövetségben fegyveres akciókkal az ország visszaszerezte. Az I. Bécsi döntéssel a Felvidék és Kárpátalja déli, többségében magyarlakta részét, Csehszlovákia német elfoglalásakor Kárpátalját, a II. Bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, Jugoszlávia német lerohanását követően pedig Muraközt, Dél-Baranyát és a Bácskát.
Az 1947-es párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es határokat, de három, Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, az ún. Pozsonyi hídfő átkerült Csehszlovákiához hivatalosan azért, hogy Pozsony további fejlődéséhez, növekedéséhez elég terület legyen a Duna déli oldalán. (Ez tette később lehetővé a Bős-nagymarosi vízlépcsőnél a Duna egyoldalú szlovák elterelését.) Azóta Magyarország területe — apróbb kölcsönös területi kiigazításoktól eltekintve — nem változott.
A II. világháborút lezáró szerződésekhez nem társultak kisebbségvédelmi jegyzékek. Csehszlovákiában a magyar ajkú lakosságot a kollektív bűnösség elve alapján kezelték. A délszláv háború idején a volt Jugoszlávia területéről a korábban ott élt magyarok egy része is áttelepült az anyaországba. Magyarországon hivatalosan nincs revizionizmus, irredentizmus; ezeket a nézeteket jellemzően a kisebb politikai pártok képviselik. Több magyarországi szervezet, mozgalom is alakult a trianoni szerződés felülvizsgálatára.
