Augusztus 29-én pedig azt olvassuk a bukaresti tárgyalásokról szóló beszámolóban: ,,Az MNSZ 13 magyar nyelvű állami gazdasági iskola felállítását kérte. A miniszter hozzájárult ahhoz, hogy tíz iskola magyar nyelvű oktatást nyújtson, azonban költségvetési fedezet hiányában valószínűleg csak 4―6 iskola nyithatja meg egyelőre kapuit. A miniszter elvileg elfogadta a magyar gazdasági iskolai tanfelügyelőség felállítását, valamint a téli gazdasági tanfolyamok állami támogatását. Elvileg azonban nem tartják lehetségesnek a felekezeti gazdasági iskolák személyzeti kiadásainak megtérítését. Ugyancsak a szeptember 10-i szám közli: ,,Az MNSZ iskolaügyi szakcsoportja még nem fejezte be tárgyalásait, de iskolai önkormányzatunk máris biztosítva van. Jóváhagyták a két tankerületet, az épületelosztás lebonyolítására bizottságot küldenek ki, kilenc lesz a tanfelügyelőségek száma." Két önálló magyar tankerületről és a nekik alárendelt kilenc megyei magyar tanfelügyelőségről van szó. Állandó téma továbbá a lapban a magyar tanoncoktatás (inasképzés) megfelelő megszervezése is.

Egy életképes rendszer

Az illetékesekre még sok egyeztetés várt, de egy év alatt kialakult az a rendszer, mely kielégítően gondoskodott a szükségletek, 250 000 iskoláskorú magyar tanuló, sok száz főiskolai hallgató ellátásáról. Végül 1945 szeptemberében „közel 2000" magyar iskolában kezdődött meg a tanítás. Komoly hiányosságok mutatkoztak még számos téren (tanár- és tanítóhiány, szakközépiskolák stb.), ezek orvoslása azonban folyamatban volt.

Ezennel búcsút veszünk a sajtótól, s átadjuk a szót Nagy Gézának, a kor neves oktatáspolitikusának, aki maga is részt vett a legfontosabb tárgyalásokon, és aki 1980-ban, halála előtt egy évvel így összegezte a kialakult rendszer működését, különös tekintettel a külön tanfelügyelőségekre:

,,A harmadik nagy mozzanata volt ennek a szervezőmunkának a tanügyi igazgatási hálózat kiépítése. Ennek az előzményéhez tartozik, hogy minden megyében megalakult egy-egy ilyen önkéntes magyar tanfelügyelőség az átmeneti periódusban, amely az MNSZ égisze alatt működött, de állami elismerése nem volt. Mi elhatároztuk, hogy ezeket elismertetjük. Eléggé merész dolog volt, tulajdonképpen a tanügyi önrendelkezés elvét akartuk érvényesíteni, és kellő óvatossággal kellett eljárni. Mint ki fog derülni, meg is lett kezdeményezésünknek az első visszahatása.

― Elismert szervezeti elv volt-e ez akkoriban?

― Szakszervezeti vonalon igen, de a tanügyi hálózatban a román tankerületi főigazgatók szerették volna minél előbb visszaszerezni a teljes rendelkezési jogot a magyar iskolahálózat fölött is. A mi javaslatunk így hangzott: mi Erdélyt nem kelet―nyugati irányban osztottuk két tankerületi főigazgatóságra (hogy még így se tartsuk fenn a megosztás kellemetlen emlékét), hanem észak―déli irányban vágtuk ketté, és ebből alakult ki először a kolozsvári tankerületi főigazgatóság, amely már 1945 áprilisától kezdve megkapta az állami jóváhagyást, s a román tankerületi főigazgatósággal egy épületben működött. 1945 szeptemberében nyertük el a kinevezést a brassói tankerületi főigazgatóság részére. Kolozsvárt Hadházy Sándor volt a főigazgató, helyettese, Pogány Albert nagyenyedi francia szakos tanár, a brassói Erdélyi Gyula, az enyedi kollégium rektor-professzora és helyettese, Fejér Pál brassói tanár lett. A két tankerületi főigazgatóság alatt három-három megyei tanfelügyelőség működött.

A tizenhat megye nem tett szükségessé tizenhat tanfelügyelőséget, mert voltak nagyon nagy iskolalétszámú megyéink, és voltak sokkal kevésbé népesek is. Ilyenformán abban állapodtunk meg, hogy a két tankerületi főigazgatóságnak három-három megyei tanfelügyelősége lett.

Sajnos, csak halványan emlékszem, mintha ezek Brassóban, Csíkszeredában és Vásárhelyen, illetve Kolozsvárt, Szatmáron és Temesváron székeltek volna. Tehát igyekeztünk nagy területeket átfogni.

Ugyanakkor felmerült a szükségessége annak is, hogy a minisztériumban legyen állandó magyar előadója iskolaügyünknek.

Erre egyhangúan és közbizalommal mi a szebeni származású dr. Felszeghy Ödönt jelöltük, aki nagy tanügyi múlttal és tudományos munkássággal is rendelkezett, kiválóan beszélte a románt, és rendkívül higgadt, nyugodt, szeretetre méltó egyénisége igen alkalmasnak bizonyult arra, hogy az átmeneti időszak nehézségeit meg tudja oldani.

― Az uralkodó politikai áramlatot népfrontinak nevezték. Proletkultos szelek még nem fújtak?

― A proletkultos szelek már fújdogáltak, de azért nagyon érdekes volt, hogy mennyire józanul hárították el őket. Elmondok egy esetet. Somlyai László az Újságírók Szakszervezete részéről siettetni akarván az iskolák ideológiai átállítását, egy szaktanácsi ülésen, ahol ott volt Veress Pál és Jordáky Lajos is, felvetette azt a javaslatot, hogy tartsanak marxista-leninista előadásokat. Veress Pali volt az, aki leintette Somlyait, mondván: »ne siettesd a dolgokat; a tanár végezze a tanítást, a munkás termeljen, az újságíró írja az újságot, és egyelőre az iskolában semmilyen ideológiai propagandát ne végezzünk.« Na most, ’45 végére kialakult az az iskolahálózat, amely ’48-ig állt fönn. (…)

Egy kimutatásomból kiderül, hogy mit is jelentett 1944―1945: 1938―39-ben hetvenezer gyerek tanult az anyanyelvén, 1944―1945-ben már 200 000 volt a számuk. (…)

(…) Még 1948-ban az MNSZ elhatározta egy olyan tankönyvbizottság felállítását, amely elsősorban a középiskolák teljes magyarnyelv- és irodalomtankönyv-szükségletét lássa el, továbbá az elemi iskoláknak az olvasókönyveit és, emlékezetem szerint, a zenetanítás tankönyveit írja meg. (…)

Késhegyre menő vita

1948. szeptember elsején az államosítás egyszerre szüntette meg a két magyar tankerületi főigazgatóságot, a tanfelügyelőségeket és az egész felekezeti iskolahálózatot, és megteremtette azt az egységes tanügyi igazgatást, amely végeredményben már korábbi törekvése és reménye is volt az állami tanfelügyelői személyzetnek. Ígértem, hogy elmondom, hogyan született meg a magyar tanfelügyelőségi hálózat. Íme: 1945 augusztusában egy nyolc-tíz tagú kolozsvári román tanítói delegáció érkezett a minisztériumba ― mi éppen ott tartózkodtunk Erdélyi Gyulával és Papp Imrével ―, és ezek Voitecnél azzal jelentkeztek, hogy tiltakoznak a magyar tanfelügyelőségek felállítása ellen, amiről tudomást szereztek. Egyáltalán Hadházy kinevezése ellen. Azt állították, mi államot akarunk az államban. Annyira ellenséges volt a fellépésük, hogy Voitecet nagyon meggondolkoztatta a dolog. Azt mondta: »Hallgassatok ide, itt van Nagy Géza az MNSZ egy tanügyi delegációjával, nos, Mironescu Mera államtitkárral egy este üljetek le, vitassátok meg a dolgot minden oldalról, és holnap nekem Mironescu Mera be fog számolni a benyomásairól, annak alapján döntök majd.« Erre este 6 órakor elkezdődött egy éjfélig vagy egyig tartó, késhegyre menő harc. Egyik oldalon a vád: Hitler utolsó csatlósai, államot akarunk az államban, nekünk nem jó a román tanfelügyelőség, nem tanultunk az elmúlt évtizedek történetéből stb., stb. A mi érvünk pedig az volt, hogy mi a jelenlegi helyzetben annyira kiélezettnek látjuk a nemzeti érzékenységet mindkét oldalról, hogy sokkal egészségesebbnek tartjuk, ha mindkét nép maga teremt rendet a maga háza táján. (…)

Elég az hozzá, hogy erre azzal az ellenérvvel feleltek: csak nem tagadjuk a román demokráciát? Csak nem vagyunk bizalmatlanok a két párt kormányzatával szemben? Azzal vágtunk vissza, hogy ha minálunk is kialakul a szilárd szocialista állapot, amely a Szovjetunióban uralkodik, akkor semmi kifogásunk nem lesz a külön nemzetiségi tanügyi igazgatási hálózat megszüntetése ellen.

(...) Jöttünk ki a minisztériumból késő éjszaka, elöl Mironescu Mera, utána az igazgatója (Cazannak hívták, egy sánta regáti tanár volt), külön-külön gratuláltak, és azt mondották, hogy nagyon becsületesek, tisztességesek voltak az érveim, megnyertük a csatát. Másnap reggel, amikor bementem Voitechez, ő már tudta az eredményt, gratulált, és azt mondotta, ő is amellett volt, hogy egyelőre semmiképpen se bocsássuk a román tanigazgatási szervek hatáskörébe és kezébe a magyar tanügyet, mert bajok lesznek belőle. Így sikerült tehát 1948. szeptember 1-jéig három év magyar tankerületi igazgatást biztosítani Romániában, és a magam részéről ma is meg vagyok győződve, megajándékozhatnának bennünket azzal a bizalommal, hogy minden további nélkül fölállíthassuk a magyar igazgatási szerveket, megengedve, hogy mi tartsunk rendet az iskoláink körül, mi ügyeljünk arra, hogy a munka pontosan menjen. A szellem egész biztosan kötetlenebb volna, kevesebb a súrlódás, a magyar tanerők és a magyar gyerekek részéről a megalázottság, az alacsonyabbrendűségi helyzet és érzés kevesebbszer fordulna elő, mint ahogyan ma előfordul.

― Mindenki ideiglenesnek, átmeneti megoldásnak tartotta-e az intézményes önállóságot 1945 és ’48 között?

― Nem. És annyira bevált és jól funkcionált, annyira simán ment az iskolák ellenőrzése, a tanítási órák látogatása! 1945 nyarán lefolytattuk a capacitate3 vizsgát is a magyar tanszemélyzet részére magyar nyelven, úgyhogy tulajdonképpen különösebb indoka nem is lett volna a megszüntetésének. Azóta persze tudjuk ugyebár, hogy csupán kísérleti korszak volt ez a három év."

(B. Kovács András: Szabályos kivétel, Kriterion, 1997)

*

Nagy Géza a fentiekben nem saját személyes és nem saját politikai szerepét kívánta exponálni, az 1944 és ’48 közötti idők erdélyi magyar társadalmának meghasonlottságáról szabadon beszélni 1980-ban különben sem lehetett. A 90-es évek elején megjelent művek egész sorából kiderül viszont, hogy Nagy Géza a háború utáni évek egyik legtisztábban látó és legnépszerűbb magyar politikusa volt Erdélyben, akinek az MNSZ vezetőségével alapvető kérdésekben volt nézeteltérése, s nem csupán azért, mert maga a szociáldemokrata párt tagja lett. Így helytelenítette, hogy az MNSZ intézőbizottsága állást foglalt a határkérdésben a béketárgyalások lezárulta előtt (1945. november, Marosvásárhely); egyik kezdeményezője volt a szociáldemokrata párt országos magyar bizottsága megalapításának, miután az MNSZ-en belül a hegemóniáját féltékenyen őrző kommunista csoport konok ellenállásába ütközött; a székelyudvarhelyi kongresszuson az ott végül elfogadott tanügyi törvénytervezet fő támogatói közé tartozott, 1948-ban pedig, az államosítást megelőző propaganda-hadjárat idején a felekezeti oktatás további létjogosultsága mellett állt ki.