Mikes is érezhetett némi parlagiasságot, erőltetett vidékies kedélyeskedést abban, hogy annyiszor vonta be enyelgő fordulatokba a káposztát, mert egyszer-kétszer — úgy tűnik, illendőségből — mentegetőzik is, de azért a kedvencévé vált motívumot ismételten felhasználja.

A káposzta mintegy tíz-tizenkét levélben fordul elő, változó tartalommal, összefüggésben és súllyal. Kezdetben csak szelíden évődő, játékos hasonlatként egy-egy levél végén. (…)

A legvaskosabb, már-már a jó ízlés határát súroló példálózkodás a káposztával az 1724. február 18-i levélben olvasható: ,,Az utolsó levelét ennek előtte húsz esztendővel írta kéd — de hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal. Nem tudom, hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja kéd, hogy már jó ideje volna kéd látni elmennem. Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék tengeren, talán halva vinnének kédhez, és káposztát főzetne kéd velem." (52. lev.)

A legtréfásabb vonatkozásban pedig a káposzta az egyik, Bukarestben kelt levélben fordul elő, amelyben arról számol be Mikes, hogy Iaşi felé — törökök követeként ismeretlen megbízatással — útban Zayval együtt hogyan fogadta őket a havasalföldi fanarióta uralkodó, Constantin Mavrocordat vajda: ,,tegnap a vajda hintaját küldötte utánunk, és szembe voltunk véle — csaknem egy óráig voltunk nála... A vajdának a városon kívül kertje, háza vagyon, ott voltunk szemben véle. Ugyan maga is ott vagyon táborban — hát nem kell-é a káposztát őrizni? Nappal házban vagyon, éjtszaka a sátorban hál; mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell szállani, ha szinte a káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni, valamég a vezér táborban vagyon." (148. lev.)

Mikes nyilvánvalóan értelmetlennek, sőt, nevetségesnek tartja a vajdák vazallusi helyzetéből adódó előírás végrehajtását, ezért emlegeti a káposztát és a káposztáskertet. Az sincs kizárva, hogy ebben a megfogalmazásban: ,,hát nem kell-é a káposztát őrizni", valamilyen, gyermekkorában hallott szólás elevenedik meg, hiszen se szeri, se száma a káposztával kapcsolatos szólásoknak, mondásoknak, közmondásoknak, népi stílusfordulatoknak. Pl. ha nem arról, hanem valami másról van szó, azt mondják, hogy ,,az egészen más káposzta". A könnyűvérű lányra: ,,borul, mint a káposzta". Ha valaminek, például barátságnak, érzelmi kapcsolatnak tartósságában nem lehet bízni, azt mondják, hogy ,,olyan, mint a felmelegített káposzta". (…)

Jenikőjben, még a törökországi emigráció kezdeti, tehát viszonylag optimista szakaszában kelt egyik levelében Mikes nemcsak huncutkodva játszik a szóval, hanem kissé ki is cifrázza és személyesebb tartalmúvá teszi: ,,De édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt? Hagyjuk azt a jövendő urára; énnékem csak azon kell törődnöm, hogy mikor láthatom kédet, mikor nevethetek kéddel, és mikor ehetünk káposztát? Ah! Nem merek már a káposztáról szólni, mert a minap káposztásfazéknak nevezének — csak azért is úgy szeretem kédet, mint a káposztát. Hát kéd?..." (28. lev.)

Az önmagára vett csúfolódásban alighanem volt némi igazság is, Mikes jó étvágyú, gyomrát szerető, hízásra hajlamos, zömök, köpcös ember lehetett. A káposztásfazékra utaló csúfolódás — ami akár el is hangozhatott — nem hagyta utóbb sem nyugodni. Megint csak köpcösségére céloz, amikor elismeri, hogy közelről nem látta a Fekete-tenger bejárata előtt Pompeius Magnus ledőlt oszlopát, mert: ,,A kaikból kiszállván, egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikra kellett volna ugrándozni — a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske." (34. lev.)

Már e néhány sorban is fellelhető az, amit szívünk szerint szeretünk a mikesi levelekben: jelleme színjátszó gazdagságát, az évődő, humorba mártakozó hangot, mely a honvágy erősödő szorongásai közt az évek-évtizedek teltével ugyan halkul, de a szöveg mélyére merülve sem hal el: mindég jelen van, mindég visszatér szorongató, önvigasztaló dallamként.

A leveleskönyvben a káposztával első ízben a nagyvezérnél tett színes-humoros beszámoló frappáns csattanójaként találkozunk: ,,Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó findsája a császárnak." (7. lev.)

Ez a képzettársítás, mely mögött fedezetként a szülőföld szeretete élt, hatásos képiségében okkal vált szállóigévé, nemes tartalommal töltvén fel a játékosan használt káposztásfazék-motívumot.

De mindez még kissé játék a szavakkal, illetve a hazasóvárgó íny nosztalgiája az ,,otthoni ízek" után. Idegen kosztra vetettek vallomása szerint valóban létezik egy ilyen — úgymond zsigeri — hazavágyódás, amelyet tévedés lenne holmi ínyencségnek minősíteni olyan értelemben például, miként azt a gasztronómia klasszikusa, Brillat Savarin tette, aki mellesleg ,,a gasztronómiai érzék kipróbálására alkalmas ételek" jegyzékébe — a gesztenyével töltött lyoni hizlalt pulyka és a szalonnával tűzdelt galamb mellé — a kolbásszal és strasbourgi füstölt szalonnával ízesített savanyú káposztát is felvette. Pedig ő aztán igazán értett a dologhoz...

Mikesnél szó sincs ilyen konyhaművészeti tudatosságról. Valójában ízképzetek felidézésével emlékezik szülőföldjére, főleg háromszéki gyermekkorára. Emlegeti például leveleiben a mézespogácsát, valamint a Székelyföldön manapság is rongyos levesnek nevezett csurgatott tésztalevest, a rest gazdasszonyok gyorsfőztjét. Eszébe jut a kolduslábnak nevezett csörögeféleség, amelyet a pánkó kivágása után maradt tésztából sütnek, nemkülönben a zágoni méhser is. (…)

Mikes már jócskán idézett levele (56. lev. — szerk. megj.) további meglepetéseket is tartogat, hiszen ,,nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról — némelykor a cancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákon; azért ma, amint észreveszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok".

A téma valóban ,,konyhai", a gondolat azonban már nem az. ,,Azt ne csudálja kéd, hogy egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőbben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom, mi okból, az orvosdoktorokat a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dicséretet nem mondanék is felőle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer? Hogyha pedig a könyvem elkészül, azt akarom, hogy a többi híres auktorok közi számláltassam, mert ugyanis ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drága füvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éhgyomornak."

Az 56. levélben komoly gondolatok, műveltségelemek keverednek az ugratással, viccelődéssel. Meggyőződésem, hogy Mikesnek esze ágában sem volt könyvet írni a káposztáról és ennek révén halhatatlanodni. Miután a jó levélről szóló fejtegetéseiben úgy belegabalyodott a káposzta-motívumba, arra gondolhatott — ha lúd, legyen kövér —, oly módon vágja ki magát, hogy klasszikus példák után ,,nagy könyvet" — tehát nem is akármilyent! — akar írni a káposztáról.

(…) Azt már pontosan tudjuk, hogy a káposztának a rómaiaknál orvosszerként való használatára vonatkozó adatot Noël Chomel szótárából (Dictionnaire oeconomique, 1709) vette, amely megvolt a fejedelem rodostói könyvtárában, s amelynek a selyemhernyó-tenyésztésről szóló passzusát is feldolgozta a 60. levélben.

Azonban ezúttal sem pusztán olvasmányindítékokról van szó. Nemcsak az egykori rómaiak, hanem Mikes korában az erdélyiek is orvosságként használták a káposztát. Mikes gyermek- és ifjúkori tapasztalatait vitte magával a hosszas száműzetésbe, sőt, hasznosította is azokat. Például 1726. szeptember derekán kelt levelében megírja, hogy beteg volt — ,,az elein és kezdetin a hónapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem" —, a nagy kánikulában háromszor vagy négyszer tört rá a hidegrázás, nemkülönben Rákóczi fejedelemre is, csak még súlyosabban. A tünetek szerint a betegség maláriás láz lehetett, melyről jóval részletesebben beszámolt a 154. levelében. ,,Nénékám, tudod-é, mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden(ki) nevetett véle, főképpen a fejedelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves — ha e használ, miért kell az indiai drága orvosságok után járni?" (76. lev.)

Káposztalé gyógyszerként való felhasználása csak első hallásra tűnik rendhagyónak: Mikes a ,,receptet" Erdélyből vihette magával. (…)

Népi gyógyszer — gyógymód — volt a káposzta a fejedelemkori Erdélyben, ugyanakkor a fő étkek egyike is. A ,,gyükeres székely", ugyancsak háromszéki, altorjai Apor Péter mérgelődő, dohogó könyvében a Habsburg-megszállás előtti Erdély lakóit még nem tartotta ,,paszomántos gyomrúaknak", s úgy vélekedett, hogy ,,tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s a káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartanának a régi időben". A régi étkek közt is a második helyen a káposztát említi: ,,tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, szalonnával vagy télben disznóhússal..."

Ezek után nyugodtan mondhatjuk, hogy a káposzta Erdélyben nemzeti eledel volt, az igen változatos összeállításban készített ételek egyik alapanyaga. Mikes tulajdonképpen holtáig nem feledte a Zágonban, Zabolán, Abafáján, Kolozsvárt és másutt jó étvággyal fogyasztott, tejfellel behintett kolozsvári rakott káposztát, a kaporral, csomborral ízesített lucskos káposztát, a sárgakásával főzött káposztalékását. Ezek ízére, illatára, nemes párájára emlékezett orrával, nyelvével a hontalan bujdosó; okkal-joggal mondotta idézett levelében, hogy a káposzta ,,erdélyi címer".

Figyelmet érdemel ez az átcsapás: a kedvenc étel a szülőföld szimbólumává válik. Tény, hogy sok háromszéki népköltészeti termék őrzi a káposzta hírét, közkedveltségét. Konsza Samu gyűjteményében olvasható: ,,Káposzta magyarnak híres eledele..." Ugyanott egy ételköszöntőben: ,,Itt a székelynek a legkedvesb étele..."

Mindemellett lehetséges, hogy kissé humorosnak — mondjam, hogy nevetségesnek? — tűnt ez a székelyföldi nagy káposztakultusz, hiszen egy Erdélyi János által gyűjtött versben ki is gúnyolják a túlzott ragaszkodást az immár címerré vált káposztához: ,,Első része címeremnek / A jó káposztás hús, / Ha szalonna nincsen benne, / A szívem is már bús. / Ó, áldott káposzta! / Paradicsom hozta! / Áldott, aki kolbásszal foldozta."

De mindez már túlvisz a mikesi kérdésen. Vissza kell térnünk alapmegállapításunkhoz: a káposzta-motívum valójában Mikes szülőföldkötődésének eléggé rusztikus kifejeződése. Amikor a káposztáról írt, soraiban valójában a szülőföld, az elhagyott Erdély utáni sóvárgása fejeződött ki.