Nem minden tanulság nélkül való, hogy élénkebb választási részvételt tapasztalhattunk a székelyföldi és a magyarok is lakta városokban. Ehhez a felhajtóerőt minden bizonnyal az összefogás szükségességének érzékelése mellett a helyi román pártok vezéreinek és alvezéreinek magyarságot sértő és felháborító nyilatkozatai, a közintézmények éléről a gyarmatosítók által eltávolított magyar vezetők és a helyükbe tolt új fiúk emberi-szakmai minősége szolgáltatta.
Ez alól, ha van is kivétel, nem ez a jellemző. Inkább az, hogy igazi helytartókként folyamatosan fenyegetnek és riogatnak bennünket azzal például, hogy a központi költségvetésből hozzánk egy fityinget se juttatnak el, amennyiben nem vagyunk hajlandóak internetes közszemlére kihelyezett férfitagjaik méretét csodálni. Ezek a gyarmatosítók úgy viselkednek, mintha zsebruhába kötve az apjuk vagy ők hozták volna és hoznák erre a vidékre a rézgarast, és nem az itteni adófizetők adójából híznék a központi költségvetés. Ennek a mentalitásnak az európaiságáról se szóljunk most.
Nem is tehetjük, mert észre sem vesszük, és ismét a legalantasabb provokációknak vagyunk kitéve, zászlók, címerek, táblák fölötti viták pattannak ki, a törvényesség betartása ürügyén az utcákra szottyantott tehénlepényben kaparászó verebekhez hasonló szintre húzzák le a közbeszédet. A térségfejlesztés, térségépítés helyett.
Erről a témáról még annyit, hogy a szavazáson való országos részvétel siralmasan alacsony voltának arra kellene ösztönöznie a nálunk megszállókként viselkedőket, hogy néha látogassanak haza, és hazafias érzéseiktől vezéreltetve segítsenek népük európai szinthez közelítésében.
És, ismét az ország egészére figyelve, nevetségesnek tartjuk, amint az alacsony és egymástól néhány százaléktöredéknyi eltérést produkáló ,,eredményről" vitatkoznak naphosszat, s azt tisztázzák, hogy ki nyert.
Senki sem nyert. Nézzünk szét Európában, és vegyük észre, hogy Közép-Kelet-Európa posztkommunista államaiban a hangadó baloldali pártok elvéreztek. Külön elemzést kívánna, hogy az egykori népi demokráciákból kisugárzó ideológiáknak mekkora szerepük van abban, hogy az európai baloldal egésze összetöpörödött.
Rendhagyónak, de törvényszerűnek mondható az, ami Magyarországon történt. A Fidesz Európa egészéhez mérve is történelmi sikert tudhat magáénak. A közel 57 százalékos győzelem harminc éve példa nélküli. Az is tanulságos viszont, hogy a siralomházzá szomorodott másik oldalon kétségbeesésükben milyen figyelemelterelő témákat futtatnak tovább. A fő veszély a Jobbik — visítják —, s a Fidesz-vezetésnek talán lesz annyi esze, hogy idejét nem vesztegeti majd az örökös elhatárolódásokra, és elítélésekre, hanem végzi a dolgát. Páratlan jelenség viszont, hogy a Jobbik-veszélyt és a cigányügyeket hova és milyen mértékben exportálják azok, akik az országot tönkretették, és kiszolgáltatottságának további növelésében érdekeltek. Talán az fogja mérsékletre inteni őket, hogy ezerszer is visszahallják: a Jobbik a szocializmus magyar fellegváraiban, az északi megyékben aratta a legnagyobb sikert, megelőzve a szocialistákat is. Korai tehát a káröröm és igaztalan a vád, hogy a magyar konzervatív oldalból szakítottak egy nagy szeletet a maguk számára.
Attól sem kell tartani, hogy az új EP-ben majd szövetségre lépnek a szélsőséges pártok. Képzeljük el azt az abszurditást, hogy Morvai Krisztináék együvé kerülhetnének C. V. Tudorral, Gigi Becalival vagy Jan Slota képviselőjével.
Úgy hat ez, mintha a halottas házban valaki vicceket mondana ahelyett, hogy vigasztalást kívánna.
