Serdülő, tizenéves suttyó legényekként — egykori elválaszthatatlan négyes fogat — mindig úgy csináltuk, hogy legalább egy éjszakát végigvirrasszunk. El akartuk csípni ezt a csodálatos, áldott pillanatát a tónak. A csendesen pislákoló tűz, az elfáradó, lankadó, halkuló nótaszó, az el-elszenderedő társak, a fogyatkozó rumocska vagy fenyővíz mellett egyre legyőzhetetlenebbnek tetszett a sötét, és egyre messzibbnek, elérhetetlenebbnek a napfelkelte. Volt, hogy csak egyikünk ,,érte meg" éberen a változás első jeleit. A leírhatatlan, irdatlan mélységű csend vette át ilyenkor az éjszaka megszokott neszeinek helyét, a sötét lassan, nagyon lassan oszladozni kezdett, majd a táguló láthatóságban elő-elővillant a párálló tó tompa tükre, sűrűsödött a fény, s óvatosan, szinte lábujjhegyen megmozdult körülöttünk a világ. Ez az örökös újjászületést, a feltámadást, a hajnal szinte nesztelen hasadását megelőző csendesség maga volt az élet anyaméhének párnapuhaságú melege, maga volt az éledő reménység első lélegzetvétele, a mégiscsak lesz holnap érzésének szóval el nem mondható hangulata. A moccanó új napról a felkelő nap fényében megbizonyosodván boldogan aludni tértünk, amíg a tűzkatlan sátor ki nem vetett nagy álmosan magából. Álmosan, de nevető derűvel mondtuk minden utunkba kerülőnek: Virrasztottunk!

Érdekes az ember tudatalattija. Tulajdonképpen a Kishit címet akartam adni az írásnak, és értelemszerűen erről, a ma sajna egyre divatosabb fogalomról akartam bölcselkedni. De végül ez kerekedett ki belőle. Ám ha belegondolunk, tulajdonképpen mégiscsak ugyanarról beszélünk, hisz aki kishitű, az nem véli a hajnalt a legszebb napszaknak. Az ilyen emberfi azt mondja, úgyis este lesz, sötét és hideg jövend, ki tudja, túléljük-e, megérjük-e a szebb jövőt? Persze, hogy túléljük! Mint ahogy a sötét középkort, mindenféle történelmi ,,izmust", diktatúrát is túléltünk. Mert hittünk az örökkön visszatérő virradat lehetőségében, eljövetelében. Tudtuk, és tudjuk mi, magyarok, hogy bár a történelmünk során sokszor csak észveszejtően, kétségbeejtően kevesen (maroknyian tán), de mégis mindig voltunk elegen ahhoz, hogy a visszatérő világosságot, a megvilágosodás vágyának tüzét vagy ha néha hamu alatt is, de legalább a parazsát életben tartsuk, táplálni tudjuk.

Szárazságra eső jön, sötétre világosság, borúra derű, bánatra öröm, halálra újjászületés, ,,rendes feltámadás". Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy legalább gyertyányi fényét tápláljuk, táplálni tudjuk a szép reménynek. Tamásit emlegetvén, vele gondoljuk s parafrazálva mondhatjuk, mondjuk is: azért vagyunk a világon, hogy a megmaradásba, megújhodásba vetett hit hol mécslángját, hol izzó fehérségét életben tartsuk, fényénél megtaláljuk és élhetővé tegyük azt a bár talpalatnyi földet, ahol otthon tudunk lenni.