Amint mendegélt, egy szép miákoló kismacskát látott az út szélén, megesett a szíve rajta, általvetőjébe tette, tovább vánszorgott. De nem haladt messzire, mert mindegyre kötöznie kellett a bocskorszíját is, és két kis nádfödeles kunyhó előtt csúnyán sápítozott két öregasszony: egymás hajába markoltak. Az egyikük olyan gyönge, olyan öreg, hogy a kemény márciusi szél elfújná. A másik valamivel fiatalabb, úgy megdöngette a szegény öregebbiket, mint betörő ellenség a várkaput.

— Nesze, vén csoroszlya, nincs mit zabálnod, de macskát tartasz! Bebújt a nádfedélen, megzabálta a szalonnámat.

— Jaj, ne üssön, lelkem szomszédasszony. Hátha az az átkozott macska... Van nékem egy kilónyi, kendnek adom helyette...

Az út mentén levő körtefa mellé húzódott a király, látta, hogy melyikük melyik nádfödeles kunyhóba ment be. Azt is látta, hogy később jött az egyikük, tenyerén hozta a szalonnát, kiáltott, átadta a másiknak. Melyikük a szalonnát átadta, visszamenőben keservesen sóhajtott, könnyezett:

— Istenem-istenem, de megdolgoztam érte...

— Hazajön a szegény fiam, ó, nem lesz vacsora...

Ez olyan rosszulesett a királynak, mintha leforrázták volna. Bekopogott a szegény öregasszonyhoz:

— Isten áldjon, öreganyám!

— Áldjon meg a Jóisten, fiam! Ó, mennyire sajnállak! Látja Isten a lelkemet, nincs mivel megenyhítsem az éhező lelkedet! Van egy almácskám, fogadd el, fiam!

— Köszönöm, öreganyám, nem vagyok éhes, ha tudsz, csak egy kanna vizet adj...

— Hozok, fiam, frisset az utcakútról. Maradj...

Vízért ment az öregasszony. Míg odavolt, Mátyás király öt aranyat tett az asztalra, s kilépett. Látta, hogy füstölög a verekedős öregasszony házának a hátsófele, lángolgat is, egy jó darab helyt leégett a nedves nád, látni lehetett a felaggatott húsokat, szalonnákat, kolbászokat. Alacsony volt a ház. Közelebb lépett Mátyás, leakasztott egy kisebb oldalszalonnát, egy jó tekerés szálkolbászt, egy nagy darab húst, az öregasszonyhoz szalasztotta, letette az asztalra. Épp akkor jött a szegény, beteg öregasszony a vízzel. Mikor meglátta az aranypénzt, és hogy mi van az asztalon, összecsapta a kezét:

— Jaj! Istenem, Uram, te vagy?!

— Nem, csak Mátyás király!

Sírt, kiabált a szomszéd öregasszony, teljesen leégett a nádfödeles tető, porrá égett a sok szalonna, kolbász. Mátyás király a küszöbről nézte a verekedős öregasszony kesergését, vizet ivott, elköszönt. Megállott a szomszéd kapuja előtt, egy nagy cédulát kötött a kis macska nyakára, ezt írta reá: Ha néked elég van abból, amit szegénytől elveszel, Isten mind elveszi tőled, te is annak sorsára jutsz, mint kitől elvetted. ,,Mátyás király macskája" És becsapta az udvarra a kismacskát. Az egyenest a küszöbre ment. Elvágtatott Mátyás király. A szegény, megvert öregasszony sokáig kötényébe sírdogálva nézett utána. Mégis azt hitte, hogy angyalát küldte az Úr, hogy vacsorát tudhasson készíteni... Boldogan imádkozgatott.