Nem lehet véletlen, hogy a magyar fel-feldobott kövek egyikeként Knobloch épp június 4-én, a magyar nemzet legnagyobb gyásznapján, Trianon 89 esztendős rémületében állította ki székelyföldi felvételeit, és éppen a Duna Televízió székházában.

Huszonhat év csak annyi egy nép történetében, míg a feldobott kő leesik. Egy ember életében, idegenségben, hazakészülődésben, az újbóli bemutatkozás szakadatlan megálmodásában szinte örökkévalóság. Készülődés egy szellemi nagy, kétezer éves ,,haza" időbeni hosszán szakadatlan, mert el fog jönni az idő bizonyosan, amikor megtörténik, aminek meg kell történnie, hazamenni, megépülni, megmosdani, megszépülni, megszárítkozni az itthoni létben.

Ilyen időben, amelyben a közösségi emlékezet a meghatározó és megparancsoló, ekkora távon nem lehet véletlen, nem is véletlen, sosem az, hogy egy-egy művész megjön caplatva az idegenségből, emigrációból, aztán a magyar földre visszahullva, önnön akarata s a nemzeti szellemi elrendeltetés folytán fölmutatja azt, amit teremtett.

Knobloch László első kiállítását 35 évvel ezelőtt magam nyitottam meg Sepsiszentgyörgyön. Az a szellemi megtartó idő-térfogat nem vénül, mi igen: a fotóművész ragaszkodása Torockóhoz, a Székelykő sziklahegyéhez, a törvények szerint futkorászó Vargyas pataka eliramlásához semmit sem változott. Közel száz felvételében ott látni a fölfelé, ama szellemi magasba emelő elvonatkoztatás iparkodását. Jelképszerű képei a szépséges Háromszék, Erdővidék egy-egy cseppjét könnyezik vissza magába a meglátóba.

Ki síkban lát, el a látóhatárig — már amilyen tágas-szűkös Erdélyben a látóhatár —, máris lefoglalt magának egy dimenziót, kettőt. A harmadikat már a fájdító Idő adhatja hozzá, magában a meglátóban és a képek szemlélőjében.

A Duna Televízió nem úgy fogadta Knobloch Lászlót, mint tékozló fiút, hiszen éppen azért lett és működik legjobb csatornánkként, hogy otthont adjon a hazatérőnek-téregetőnek, s biztatást, reményt a közös szellemi haza terein.