Csak a saját bőrön megtapasztalt keserűség az, ami előbb-utóbb remélhetőleg fellebbenti a kényelmes karosszékért való vad tülekedésben eltompult szem elől az önös gőg csípős-savas ködét. Azt a homályt, mely eleddig eltakarta a kristálytiszta valót, az egyetlen lehetőségét a holtpontról való, vágyott irányú elmozdulásnak, s mely ragacsos eszmepáraközeget önmaga és hasonszőrű hatalommániás embertársai hoztak létre.

Vannak emberek, ha úgy tetszik, akár közméltóságok is, akikről már magunk sem tudjuk, hogyan kerültek arra a piedesztálra — értsd: másokért való felelősséggel járó rangos társadalmi helyre —, ahol megkapaszkodván teljesen elfelejtik, hogy valójában miért is vannak ott, honnan és hogyan is jutottak oda. Tán kezdeti hiszékenységünkben mi magunk is segítettük őket az uborkafára való felkapaszkodásban. (Úgy kell nekünk.) S ez még talán a szerencsésebb változat, ha csak elfelejtették valós feladatukat. Mert akkor talán valamikor még tudták. Ám vannak, sajna, olyanok is, akik a ranglétrának már az első fokát tudatosan úgy szerezték meg, hogy eszük ágában sem volt soha a közjó szolgálata. Csak a mámorító én, az ego mindent elsöprő dicsőítése, ajnározása, csak a saját haszon követése volt, s ma is az a mérvadó számukra.

Nos, róluk derül ki szép lassan, hogy egységbontók. Mert minden, magasabb polcra felmászó hatalombitorló eljut oda, hogy elhiszi saját hazugságait is, és tényleg csak saját briliáns kombinatorikájának tudja be sikereit. Ekkor már felejtené és szabadulna eddigi segítőitől, mert már feleslegesek, koloncok, s mert talán még emlékeznek egy-két nem túl dicső dologra a ködös múltból, a kezdetekből.

Sajnos, határtalan magyar politikai és társadalmi közéletünk tele van ilyen figurákkal oldaliságtól, nemzetiségtől, etnikai hovatartozástól függetlenül. S pont most, az EP-választások sikere — vagy balsikere, nézőpont kérdése — után (Vigyázat! Mámorító az elért magas százalék, de hányan is vettek részt a voksoláson?) érzik úgy, hogy ők ürítették szép világunkra az ősidők óta ismert latin ragacsot (értsd spanyolviaszt). És pont most és pont ők azok, akik a kínkeservesen összegründolt, kiizzadt, a kompromisszumok legvégső határáig elmenvén létrehozott egységet bontogatni kezdik. Hisz győztünk! Győztünk, mert én voltam a vezér! Tehát ha én ott vagyok, akkor minden rendben — mondják. Na, erre a begőzölt agyú főnökre kiépülhet egy relatív új siserahad pár régi bevált káder megtartásával. Így velük fel lehet rúgni minden eddigi megegyezést, összefogást, s előre! Hajrá! Felfelé nyalunk, lefelé rúgunk, oldalvást osztunk, fosztunk, megfélemlítünk, megzsarolunk, megvásárolunk kilóra, akiket kell és lehet. Előre hát, a végső bukás felé!

Mert legvégső soron valóban erre ítéltetett minden olyan politikai kalandor, aki — saját hasznot remélve — egy közösség szemében leginkább méltányolt társadalmi képződményt, épp a közösség érdekében létrehozott egységet kezdi megbontani, feldúlni.