Az emberi történelem hosszú évszázadai során sokféle fal épült. Először csak védőfal a hideg, a meleg, a vadállatok ellen, hajléknak. Aztán várfalak, hogy megvédjenek törzseket, népeket egymástól, a leigázástól, a kapzsiságtól.
Ahogy fejlődött az emberiség, egyre több és egyre különlegesebb falak épültek: a koncentrációs táboroké, a börtönöké, melyek már nem annyira a külső, hanem a belső vélt vagy valós ellenségtől védtek közösségeket, de inkább politikai hatalmakat, érdekeket.
Az élet egyre bonyolultabb lett, az ököljog, a birtoklás vágya, a másság megvetése, a megszerzett tulajdon őrzése újabb falakat eredményezett, de a veszteseknek, leszorítottaknak, elnyomottaknak is jutott belőlük. Így a zsidóság örök siralomfala: hallgatja a sok-sok panaszt — és a fohászt, hogy egyszer békés saját hazája legyen.
Épített falat azonban önálló hazával bíró nép is, hogy elválassza a kommunizmus őrzőinek táborát az ellentétes politikai irányzatúakétól. A döntésről, hogy ki hova, mint mindig, most is a politikai hatalmak s a mögöttük meghúzódó érdekek gondoskodtak. Így sikerült a német népet negyven évig szétválasztaniuk, családokat tönkretenniük.
Az idei év az első, amikor nem egy fal felállítását, hanem ledöntését ünnepeljük: húsz éve bontották le az emberek a berlini falat, s szentesítette ezt a politika is.
A történelmi jelentőségű falak mellett észrevétlenek maradnak azonban azok, melyek kisközösségeket, családokat, sőt, embereket választanak el egymástól. Ezek kívülről láthatatlanok, mert bennünk vannak. Ugyancsak vélt vagy valós sérelmeink nyomán épültek, és egyre magasodnak. Legtöbbször nem tudni, ki rakta le az első követ, és néha már azt sem, hogy miért.
Jó lenne már döntögetni ezeket a falakat is, mert a fal magába zár…
