Egyszer kiment két barát-fráter koldulni a tanyákra, és annyi tojást, csirkét, túrót, sajtot és más effélét koldultak össze, hogy hazafelé menőben majd megszakadtak a teher alatt. Amint mennek nagy izzadtan, egyszer találnak az út mellett egy juhászt, ki egy körtefa árnyékában aludt, s úgy hortyogott, hogy az útra kihallatszott a hortyogása. A szamara meg ott bóbiskolt mellette.
Azt mondja az egyik fráter a másiknak:
— Hallod-e, Miska, én már nem cipelem ezt a holmit, az apámnak se tovább, hanem gyere, lopjuk el annak a juhásznak a szamarát, pakoljuk fel rá a kosarakat, és úgy vigyük haza. Otthon aztán majd azt mondjuk a gvárdiánnak*, hogy a szamarat kölcsönkértük. Mikor aztán a szamarat elvezetjük, hogy visszaadjuk a gazdájának, eladjuk, és az árát elmulatjuk.
— Hát hiszen ez jó is volna így, Palkó — mondja a másik —, de ha a juhász fölébred, majd ad ám az a horgas bottal olyan borravalót, hogy a hátunk is elhányja tőle a bőrt.
— Ne félj, Miska — mondja Palkó —, csak bízd rám. Odamegy a két barát a juhászhoz, hát látja, hogy a szamár kötőfékje oda van kötve a juhász keze szárához. Azt mondja Miska:
— Látod, hogy nem lophatjuk el, hiszen oda van kötve a kezéhez, s ha eloldozzuk, felébred.
— Ó, te csacsi, nem kell azt eloldozni — mondja Palkó —, ne, itt van az én övem, ezt a szamár nyakára kötöd, és ezzel vezeted, a magad övével rákötöd a nyeregre a két szatyrot, a szamár kötőfékjét meg én húzom a fejemre, és itt maradok, míg a juhász felébred. Te pedig elmégy haza, s megvársz a város alatt, hogy együtt mehessünk a klastromba.
Úgy is tettek, Palkó a fejére húzta a kötőféket, Miska felpakolt a szamárra, és ballagott hazafelé. Mikor Palkó már gondolta, hogy Miska nem lehet messze a várostól, elkezdett sóhajtozni, és meg-megrántotta a juhász kezét a kötőfékkel. Mire a juhász felébredt, megdörzsölte a szemét kétszer, háromszor is, és csak bámul a barátra. Végre megszólal, és azt kérdi irtózatos bámulattal és ájtatos pofával:
— Hát tisztelendő atyámuram, hol veszi itt magát az én szamaram kötőfékjében?
A barát alázatos pofát vág, nagyot sóhajt, és azt mondja:
— Jaj, édes gazdám, engem nagy szerencsétlenség ért; ezelőtt hét esztendővel összevesztem az anyámmal, ő megátkozott, hogy legyek szamárrá. Most kitellett az átok ideje, hát most megint baráttá lettem, és most csak magától függ, édes gazdám, hogy szabadon bocsát-e vagy nem. De ha szabadon bocsát, imádkozom érte mindennap, míg élek.
— Elbocsátom hát — mondja a juhász szánakozva —, hát már miért ne bocsátanám — s azzal lehúzta a kötőféket a barát fejéről, sőt, még a kulacsából is megkínálta egy ital borral.
A barát nagyot húzott a kulacson, és sietett a cimborája után. Otthon aztán beszámoltak a gvárdiánnak a koldult portékával. A gvárdián megdicsérte őket, hogy olyan buzgók voltak, megvendégelte, és megparancsolta nekik, hogy a szamarat pedig korán reggel hazavezessék, és az ő nevében is szépen megköszönjék.
A két fráter másnap hajnalban útra kelt a szamárral, hogy elhajtsák a legközelebbi községbe, hol éppen vásár volt. De még útközben találkoztak egy kupeccel, aki megkérdezte tőlük, hogy hova hajtják a szamarat.
— Hát a vásárba — mondja Palkó —, elfogyott a takarmány, a gvárdián úr nem akarja tovább tartani.
— Megveszem én — mondja a kupec —, ha meg tudunk alkudni. Hogy adják?
— Tíz forint az ára — mondja Palkó.
— No, már annyit nem ér — mondja a kupec.
Szó szó után jött, végre megegyeztek hat forintban, s a két barát visszafordult. A kupec pedig felült a szamárra, és ment vele a vásárba.
Délfelé eljött a juhász is a vásárba, kitől a barátok ellopták a szamarat, hogy másikat vegyen magának. Amint ott járkál a vásárban fel s alá, egyszer meglátja a maga szamarát, leveszi a kalapját, odamegy hozzá, és a fülébe súgja:
— Ej, ej, tisztelendő lelki atyámuram! Már megint összeveszett az anyjával? Most már nem veszem ám meg többször, hanem csak maradjon szamárnak, ha nem tudja édesanyját megbecsülni. Isten áldja meg! — és azzal továbbment más szamarat keresni.
*gvárdián — házfőnök
