Ma még itt van a nagy színvonal. Ezen a vásáron a legszebbet és a legnagyszerűbbet látni, amit a magyar gazdálkodás produkált idáig. Még csak harmadik éve a dekonjunktúrának, még a gazdák nagy része nem kótyavetyélte el az anyagát: valahogy meg tudta menteni s fenntartani. Még van annyi elsőrangú gazdánk, akik meg tudnak tölteni egy szép kiállítást. De már senkivel sem beszélhet az ember, hogy ne hallja, hogy mindenfelé leépítették a gazdák a magyar kvalitásra való törekvést. Már senki nem állít fel új törzstenyészetet: nincs is nőnemű állat az egész kiállításon. Csak hímek vannak azok számára, akik még fenn akarják tartani a tenyészetüket, s kicserélik az elöregedett hímállatokat.

Mi lesz a magyar mezőgazdaság jövője, ha ez így tart? Azt mondja egy kiállító kisgazda: ,,Voltak rossz idők, jöttek utána jó idők." Ez a kisgazda háromszázötven pengőt szánt rá, hogy felhozza az állatait. De a saját élelmezésére semmit sem szánt. Még azt is nagyon meggondolja, hogy egy pörköltet egyen az étteremben, ahol ezer embernek volna hely, s mikor benézek, csak három asztal mellett ülnek, s ott sem áldomásoznak. Feketekávé mellett búsulnak a magyar gazdák.

Mi lesz a magyar mezőgazdaság jövője? A világkultúra iránya miatt veszély fenyegeti a szarvasmarha- és lótenyésztést. Voltak már ilyen csodák. Száz év előtt a juh volt a tenyésztés kincse és gyöngye. A birka elmúlt. A ló most van elmúlóban. Az autó megtámadja a luxuslovat, a traktor az igáslovat. A marhával ugyanígy: kiszorul az ökör, s nem kell a vendéglőben a hizlalt rostélyos. Az orvostudomány ötlete, hogy a fekete húsok érelmeszesedést okoznak, megszünteti az állattenyésztés legfontosabb ágát.

Termelni nehéz: három tényező kell hozzá: kultúra, szervezettség és tőke. De ha ez a három megvan, akkor lehet termelni a végtelenségig. Termelni lehet. Az ember végül már csak műhelynek tekinti a földet, amelyből varázseszközökkel csal ki olyan dolgokat, amire a természet nem is gondolt volna.

De ha nem tudjuk eladni, amit termeltünk?

A boldog béke idejében valóban kapitalista káosz volt a piac. Az egyén ügyességétől, energiájától és a helyzetet kiaknázó képességétől függött, hogy ki hogy tud boldogulni az általános zűrzavarban. De ha az egyén akciólehetősége a minimumra csökkent; ma az országok rendezték a vám útján az import-export kérdést, és mit csináljon a termelő ebben a világban, mikor minden állam csak exportálni akar, s importot egyik sem hajlandó engedélyezni. A vámhatár az országokat zárt területté tette: itt élned, halnod kell. S még ha volna is egy kis export, a deviza megöli. Ma egész Európa a vám és a deviza nyomorékja.

Úgyhogy a mostani vásáron nem is az az érdekes ember, aki kiállít, hanem az, aki vásárol.

Aki kiállít, arról tudjuk, hogy végeladást szeretne csinálni a dísztermékeiből. De ki az, aki ma vesz? Milyen a fantáziája? Mit tud, amit más nem tud? Mit vár, mit remél, mért dolgozik? Ma minden eladó kész önköltségi áron alul megszabadulni a jószágától. De ki az, aki pénzt tud belefektetni vásárlásba?

A nagydíjas mintabikát megvette valaki. Kórusban mondta rá derűsen mindenfelé a vásár közönsége: ,,Kit ölt meg?"

Ezt az ideges érzékenységet legelőször az ipar mutatta ki: a gazdák nagy sérelme, hogy a magyar mezőgazdasági ipar képviselői közül csak egyetlenegy gyár jelent meg a vásáron. A többi mind hiányzik. Üresen állanak az ipar számára fenntartott mezők. Még tizedrész helyáron, még ingyen sem volt hajlandó kijönni az ipar. Egy gyárigazgató szellemesen mondta:

— Ha kimegyünk, mért megyünk ki? Hogy a gépeinket eladjuk. No de ha nem adjuk el, akkor úgyis megmaradnak a gépek. Ha azonban eladjuk, akkor se gépünk nincs, se pénzünk.

— Akkor jók voltunk — mondják a gazdák —, mikor a traktorokat ránk sóztátok?

Ez a mezőgazdasági kiállítás a legnagyobb népparlament. Itt nem érvek, hanem tények harcolnak egymással.

S legnagyobb tény ma az, hogy csak valóban: termelni lehetne; csak eladni is lehetséges lenne!...

Az Est, 1932. március 19.