Tűz és víz. Az emberi gondolkodás végtelenségéig el vannak egymástól választva. Örök szembenállásra vannak ítélve. Helyzeti adottság miatt mind a két réteg zárt tömeggé zárkózik, és begyalogolhatatlan, sőt, rakétaautóval is bejárhatatlan távolságba szakadnak egymástól — holott az egész válaszfal, ami köztük van, egy képzeletbeli vonal. Egy meghúzhatatlan határ. Az anyagi érdek elvi határvonala.

Mindenben megérthetik egymást mint emberek. Megérthetik az érzéseket és igazságokat. Megérthetik a filozófiai és gazdasági törvényszerűségeket. Megérthetik a Kozmoszban való egységet és a földi s földöntúli rendeltetést. Egyet nem: ahol az érdek áll közbe: az Érdek elszakítja őket.

Pedig ma mind a kettőnek rosszul megy. Mind a két réteg érzi, sőt, tudja, hogy nem is fog javulni, míg valami közös megállapodásra nem jutnak: de itt a megállapodás csak pillanatnyi. Az érdekek legkisebb billenése felfordít minden megállapodást. Az, aki abból él, hogy ad, s az, aki abból él, hogy elvesz, nem értheti meg egymást, mert az, aki ad, egész életét csak abban látja biztosítva, hogy minél kevesebbet adjon, s aki elvesz, abban, hogy minél többet kapjon.

Annál nagyobb szükség van arra, hogy ha már az alaphelyzetben ilyen áthidalhatatlan távolság születik minden pillanatban, az okosság álljon őrt, és a jóság uralkodjon mind a két félnek működésében.

A magasban működő erők egész szervezetet hoznak létre. Mikor az állástalan ifjúság félelmes problémájáról beszélünk, főleg egy olyan ifjúságról van szó, amelynek elhelyezkedése a kormányzó réteg körében jelentkezik. Roppant bajok vannak itt, mert a termelést számtalan ok csökkenti, s ma körülbelül oly mélypont állott elő, hogy ezt a működést a meglévő intézmények a régi munkaerővel elvégezhetik. Ennek az ifjúságnak minden baja onnan származik, hogy a természetes munkafejlődés nem áll arányban a természetes szaporulattal.

A fiatal generáció nem találkozik a munkaerejére áhítozó szükséglettel. Az élet összezsugorodott keretekben áll és stagnál, egyszerre az a szörnyű állapot ütött be, hogy nem kellenek ez idő szerint új munkaerők a termelés nagy hálózatában. A fiatalság számára tehát ki kell találni lehetőségeket és módokat, hogy ha már munkát nem lehet vele végeztetni, legalább látszólagos munkaalkalmat teremtsenek neki. Erre szükség van, hogy el ne hulljon, belső erőit el ne veszítse, az életben való szükségességét megsemmisítve ne érezze.

Ezzel szemben a mélyben, a másik táborban, a munkástömegben egy másik helytelen állapot áll elő: azt a termelést, amit ma végez a közösség, úgy is el lehet végezni, legalább nagy részben, ha a képzett és érett munkásokat kikapcsolják, és gyakorlatlan, tehát olcsó ifjú munkaerőkkel pótolják.

Itt viszont az a különös állapot alakult ki, hogy a munkahelyek igyekeznek szabadulni a régi, szakképzett munkásoktól, elbocsátják őket, hogy munkabért takarítsanak meg, s a helyükre fiatalokat vesznek fel. Ez annyira általános, hogy a munkásstatisztika arra mutat rá, hogy legtöbb állástalan a munkaképesség legmagasabb fokán, a harminc és ötven év között van, vagyis a legmagasabb fizetési fokoknál. A gyár a főgépészt, akinek négyszáz pengős fizetése és háromszobás lakása van, pótolni tudja egy fiatal emberrel, akinek elég száz pengő és egy szoba. A munkaközvetítő szervezetek vezetői azt mondják, hogy náluk ifjúmunkás-probléma nincs, hanem rettenetes állapotok vannak az apák elhelyezésénél.

Kimutatások vannak arról, hogy 1929. január 1. óta tizenötezer magántisztviselő vesztette el az állását, és a munkanélküli munkás férfiak és nők száma légió.

Munkakereső ifjúság itt nincs, illetve már a gyermekek is könnyen találnak munkát, mert egy gyermek is felnőtt munkakörét pótolja.

Mindkét irányban olyan esetek tömegével találkozik az ember, hogy nem jó rágondolni, s félelmes a helyzettel foglalkozni.

Az egyetemet és főiskolákat végzett ifjúság éveket és éveket veszít csüggedtségében, és tanulmányaihoz, egész társadalmi beállítottságához nem méltó helyzetben vergődik. Tudok gépészmérnökségre készülő egyetemi ifjakról, akik szénlapátolással keresték meg a tandíjat. Tudok, s mindenki tud arról, hogy mérnököket autóbusz-kalauzként helyeztek el.

Az érettségizettek ott vannak a fizikai munkások közé süllyedve; s a létminimumból élnek, ezt is egyszerűen a kenyér és víz rabsági nívóján érve el. Minden család tele van a felserdült gyermekek kétségbeejtő tagjaival. Az emberi önérzet megsemmisítése, ha éveken keresztül a szerény fizetésű apára kell támaszkodni, s minden cigarettára valót a nincstelen apától kiszemérmeskednie. De a legszomorúbb és rombolóbb érzés a fiatalságra, hogy tétlen emésztődésben azt kell éreznie, hogy reá ebben a világrendben nincs szükség.

De éppen ilyen vagy még szörnyűbb a szegény ipari munkás helyzete, aki kénytelen fejlődése kezdetén lévő gyermekét áruba bocsátani, hogy annak parányi keresetéből tartsa el magát. Példa van számtalan, s a példa fáj.

Mekkora lelki nyomorúságokat, milyen dantei kínszenvedéseket ró a lelkekre a mai élet.

Kire számítson az emberiség ezeknek a szörnyű életeknek a kiigazításában?... Kormány? Parlament?... Társadalom?...

Magyarország, 1934. június 17.