Régóta foglalkoztat a gondolat, hogyan lehetne megkomponálni (mondjuk: kompon állva) egy olyan étvágygerjesztő, zsigerzsongató zsolozsmát, hájhárfára írt szívpacal pazar szimfóniát, amellyel világsikert, akarom mondani: világzsigert (!) lehetne elérni.
Nos, a napokban nagy lelkesedéssel neki is fogtam a ,,komponállásnak", de csak a Holt-Marosig jutottam el első nekifutásra, nekiállásra. Ugyanis az ottani békakuruttyolási csöndben sikerült lekottáznom és librettóra is írnom korszakformáló művem első tételét, amely a ,,Jaurtáriával" kezdődik és a ,,Kefir-adaggióval" végződik. Napopusz 2009. számmal.
Mivel művemet több- (legalább három!) tételesre, többfogásosra terveztem, szabadságot vettem ki megerőltető, gürcölődő nyugdíjasnapjaim kompenzálására, és beiratkoztam egy tyúkfarm-látogatási túrára a Székelyföldi Baromfi Centrumok meglátogatásának céljából, ahol szag- és színesztéziát tanulhatok, és ,,direkte" tanulmányozhatom a tojások és toj(ol)mányok létrejöttének nemes mozzanatait.
Ezt a túrát azért tartottam még szükségesnek, hogy megfelelő környezetben nyerhessek ihletet művem második tételének megkomponálásához, amelynek A keményre főzött lágy tojás elzápulása címet szántam. Op. Ovo nr. 6 jelzéssel a parti túrán.
Ebben a tételben — akarom mondani: fogásban — új- és óboák lépnének be az ovális koncertterembe, ebédlőkbe vagy stilizált tyúkketrecekbe, ahol karicsolásokat, kukorékolásokat imitáló kürtösök és rezesek harsonája mellett felharsanna az örömóda, a Hajnalária! Harmadik harsonahangra a hallgatóságot lágytojás-öntet(t)re ébresztenék.
Harmadik — és egyben utolsó — tételnek, fogásnak a Kolbászbasszus Székelyföldet rengető mély himnikus himnusza morajlana fel, óriás bélkorgás hangját dübörögtetve fülünkbe-gyomrunkba a tubák, basszuskürtök, dobok, fatányéro(so)k, húsdarálók, hurkatöltők, a korgó gyomrú nagyszámú statiszta megszólaltatásával.
Világzsigerű művemet természetesen először a Székelyföldön kívánom műsorra tűzni, mondjuk, a sepsiszentgyörgyi sportcsarnokban, ahol előzőleg az összes kerítés léceit leléceltetjük, kovásznai, csabai, málnási, nagy- és kisdisznócsinádi kolbásszal helyettesítjük; a benti padokat, székeket, ülőkéket pedig sonkából, gömbecből vagy frissen pörkölt disznóbőr bevonatú söröshordókkal helyettesítjük.
Bemutatónkra neves, szőke és bajuszos személyiségeket is meghívunk, akiket a ,,hangverseny" alatt ezúttal nem csórékolbásszal kínálunk, hanem nemzetiszínű, vitézkötéses, jól öltöztetett székelykolbásszal. A megye határain pedig hatalmas has-, hát- és oldalszalonnából készült székely kapukat, galambdúcos, tulipános dísz- és zsírkapukat helyezünk ki az ide látogató éhező turistáknak, hogy lássák végre a jólétünket, a bőségünket, a nemes szívünket, rátermettségünket… Hogy lássák az összefogásunkat, összetartozásunkat, az összes tartozásunkat államunk, népünk és az egész világ felé, hiszen csak ilyen ,,zsíros" kapukon léphetünk ki és be az európai képviseletbe. A Kolbasszus akkordjai immár felcsendültek — mélyen korgó hangon. Az éhes disznó (szerző) pedig makkról álmodik…
