A fejtő peremén a növényzet négyzetcentiméterenként foglalja vissza azt, ami neki jár, kőfejtésnek már híre-hamva sincsen — pedig egykor, az erdővidéki szénbányákhoz hasonlóan, ez is sokak kenyéradó helye volt —, a különleges tákolmányra már a fák is ránőttek, a rozsdás kőoszlopok között középkorú férfi üldögél magányosan, biciklije társaságában. Szótlanságában szinte elvész a fal alatt — kérdezgetve sem bizonyul túlságosan bőbeszédűnek —, alig néz fel, ám annál szaporábban csomózza a gyógynövényeket, melyeket aznap szedett a szomszédos réteken, egyik köteget a másik után rakosgatja. Meg is kérdi mindjárt: ,,nem veszen belőle?" Ginda József — kinek fiatalos serénységét látva éppen a korát nem lehet kitalálni, ugyan alsórákosi származású, de aztán Vargyasra került, szénbányában és kőtörőben (pontosan az itteniben huszonkilenc évet) dolgozott — reggel korán indulhatott, a rekkenőségben erről árulkodik magán felejtett pulóvere, igaz, az égető napfény ellen azért kékes simléderű, játékosan vidám sapka védi. Hány esztendős maga? „Mit mondana?" Olyan hatvanöt... „Még négyet tegyen reá"...

Nyugdíjasként, egy híján hetvenesztendősen így, szinte szótlanul cselekedve toldja meg jövedelmét, kötésenként, pontosabban csokronként, hiszen miért ne fonódhatnának csokorba e Hagymás-patak menti illatgyűjtemények? — Hát, mit csináljak? — kérdi, s tolva egyet sapkáján, tovább rendezgeti a zöledellő szárakat. Miket szed? ,,Az a lilás virágú méhfű, finom teája van ennek, szagolja csak meg, nagyon jó illatú, dehogy betegségre, öregek, fiatalok is szokták inni... Arra a sárgára meg azt szokták mondani, hogy Jézusfű, jó a tüdőnek. Ezt a kettőt szoktam gyűjteni." Sok van belőlük errefelé? „Lehet kapogatni." Mennyit megy egy nap, sokat gyalogol? „Eleget." Négy-öt lej tehát csokráért, napi egy-két órás utánajárás, gyűjtögetés erdőn-mezőn, ami hetente egyszer talán még szerethető is, s így lesz aztán valamicskével több a hatszáz lejes nyugdíjformából, mert hát, meséli, aprók még a gyermekei, kisiskolások, későre nősült, felesége otthon, házimunkával foglalkozik. Nehéz az élet Vargyason? „Hát mit mondjak? Nehéz"...

Aztán feláll a földről, veszi gyógykötegeit, s gonddal felteszi biciklije csomagtartójára. Koros kerékpár, mint ő maga, lámpája fölött — némiképp kontrasztban szállítmányával — piros művirág szeli a levegőt, ha túl sebesen megy. Az abrosznyi, letűnt korokba vezető oszlopcsarnokból kitolja járgányát az útra, s elindul hazafelé. Kis idő múlva aztán megáll, visszatér. Itt felejtette a bicskáját. Mire vágyik, mit szeretne még? „Hát, mit mondjak?... Egészség van egy kicsi, a pénz, az kevés. Na, a viszontlátásra." Elkarikázik. Aztán újra csend, rengetegnyi csend a harsányzöld térségben. Nyomasztó csend.