A kassai dóm
Június 24—29. között feleségemmel és két lányunkkal részt vehettem a tizedik, jubileumi Lármafa-találkozón, amelyet rendhagyó módon a csíkszeredai Julianus Alapítvány, a besztercei Cserhalmi Művelődési Egyesület, a Magyarok Székelyföldi Társasága, illetve a szlovákiai magyar Csemadok szövetsége szervezett. Az elmúlt években kissé irigykedve olvastuk az élménybeszámolókat, sajnáltuk, hogy nyílt alkalmunk csatlakozni, de ugyanakkor mély benyomást tett ránk ez a példaértékű Kárpát-medencei magyar összefogás.
Idén tavasszal barátaink kérdeztek ránk, lenne-e kedvünk társulni a zarándokcsapathoz, amely ez alkalommal Szent László királyunk és Rákóczi fejedelmünk nyomába ered. Csábító ajánlatukra csakis beleegyezés lehetett válaszunk, és nem bántuk meg, hisz felejthetetlen történelemleckéket kaptunk, s külön örömünkre szolgál, hogy középiskolás gyerekeink is átélhették mindezt.
A csapat összeáll
Az indulás előtti napon derült ki, hogy Beder Tibor tanár úr nélkül utazunk, betegség miatt le kell mondania az általa oly profi módon megszervezett útról.
Az autóbusz hajnali öt órakor indult Sepsiszentgyörgyről, húszan, nagyrészt helyiek indultunk onnan, meg az uzoni női kórus Keresztes Enikő vezetésével, illetve a kisborosnyói Damó Gyula tanító úr. Kissé álmosan ismerkedett a kis közösség — többen már a törökországi zarándoklatról barátként üdvözölték egymást, ám mindenikünk először jártunk Kárpátalja és Felvidék bizonyos helyszínein, bár magánúton többen jártak Szlovákia magyarlakta településein.
Csíkszeredában Eigel Tibor földrajztanár vezetésével beszállt még egy maroknyi csapat. Ettől a pillanattól kezdve hazatérésünkig gazdag, átfogó tájékoztatást kaptunk a bebarangolt tájak domborzati formáiról, altalajkincseiről, mikroklímájáról, történelméről — a nagy összefüggésekről. Örömmel nyugtáztuk, hogy amíg ilyen értékes embereink aktív résztvevői, cselekvői, építői közösségünknek, addig van, akik után tevékenyen felsorakoznunk. Székelykeresztúron, Marosvásárhelyen, Borszéken és Nyárádszeredában egészült ki a csapat, megtalálván a közös hangot, szellemiséget, mely végig vezérelt.
Első napunk célállomása a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke volt (töredelmesen bevallom, soha nem hallottam róla ez idáig, de egy életre emlékezetembe véstem!), a Cserhalom nevű domb szomszédságában, ahol Szent László királyunk csapata legyőzte a kunokat, és visszaszerezte az elrabolt leányt; a győztes csatát impozáns emlékmű hirdeti. Ötszáz lelket számláló magyar szórvány ez az elhagyott szász falvakba telepedett nagy román tengerben, összetartó, vendégszerető és a tömbmagyarság érdeklődéséért roppant hálás közösség. Istentiszteleten vehettünk részt, a templomkertben megnéztük a gyerekek néptáncbemutatóját, majd leróttuk kegyeletünket az emlékmű előtt székely, árpádsávos és a történelmi magyar zászlót lengetve (melynek büszke hordozója lehettem), koszorúzva. Este tábortűznél énekeltük el népdalainkat az együvé tartozás szellemében.
Kárpátalján keményen helytállnak
Másnap Halminál várakoztunk a szigorú román—ukrán határon, ahol nem a humorukról közismert határőrök vizsgálták át úti okmányainkat, ahol a gyerekek számára nem volt elegendő az útlevél s a szülők jelenléte, kitalálták, hogy a keresztlevelet is hozni kellett volna. A bánásmódról nekünk, középkorúaknak eszünkbe jutottak a nem is olyan régi megaláztatások, szabadabban felnőtt gyerekeink pedig átélhették a kiszolgáltatottság, tehetetlenség érzését... Kárpátalján első felemelő élményünk a tiszaújlaki turulmadaras emlékmű megkoszorúzása volt, ahol Rákóczi fejedelmünk fényes győzelmet aratott a császáriakkal szemben. Érdekes módon, bármennyire is magyarellenes hangulat uralkodik arrafelé, a szobor senkit nem zavar, nem úgy, mint Budapesten! Kíváncsian szívtuk magunkba a táj szépségét, a szőlőskertek, barackligetek látványát, ám lesújtóan hatott az ipari létesítmények romhalmazainak tömege.
Munkácson a felvidéki szervezők kisbusznyi küldöttsége, illetve a beregszászi főiskola két hallgatója várt bennünket, akik korukat meghazudtoló enciklopédikus tudással, komolysággal és a külhoni magyarság vehemenciájával adják át mondanivalójukat a fogékony hallgatóságnak. Rácsodálkoztunk a monumentális várra, az előtte büszkén fölszállni készülő turulra, és visszapörgettük az eseményeket, eljátszottunk a gondolattal: milyen érzések keringhettek Zrínyi Ilonáékban több mint háromszáz évvel ezelőtt. A vár alatti barakkok figyelmeztettek: ne feledjük, hol vagyunk, fiatal helybeli vezetőnk elmondása szerint az ukrán hadi arzenál logisztikai berendezése rejtőzik ott minden eshetőségre készen. A Beregszász melletti Bene nevezetű falucskában családok vendégszeretetét élvezhettük, és a Faluházban megtekinthettük az identitásukat őrző kisdiákok műsorát. Éjszakába nyúlt beszélgetésünk a vendéglátóinkkal, akik részletesen meséltek a kárpátaljai magyar iskolahálózat elsorvasztásáról. Keresik a lehetőséget, hogy gyerekeik is megmaradjanak magyaroknak, megteremtve az anyagi egzisztenciát szülőföldjükön, hisz hál’ istennek senki nem gondol magyarországi kitelepedésre. Beszédes példája e következetes harcnak a beregszászi Illyés Gyula Magyar Színház, mely szűkös költségvetésből tengődik, de erősíti hitében a kárpátaljaiak kulturális fellegvárának számító város negyvennyolc százaléknyi magyarságának erkölcsi és anyagi támogatása.
Reggel kiadós esőre ébredtünk nagy elkeseredésünkre, mert aznapi célunk a Vereckei-hágó volt. Kitartásunkat és eltökéltségünket azonban siker koronázta, Munkácsot elhagyva napsütésben kapaszkodtunk az ősi Árpád-vonallal párhuzamosan a zarándoklatunk fénypontjának számító szakrális helyszín felé. Megálltunk Szolyván, ahol a sztálini terror több ezer magyart, zsidót és németet gyilkolt le, megkoszorúztuk a tömegsírt, és néma csendben belegondoltunk az esztelen vérengzésbe. Ruszin falvakon vezetett át döcögős utunk, megcsodáltuk a kék ablakos faházikókat. A hágóra érkezve igazi zarándokok módjára, énekelve vonultunk a Feszty-körképről jól ismert történelmi helyszínre. Csodálatos panoráma tárult elénk, előtérben az emlékmű, az ukrán nacionalizmust megjelenítő piros festék maradványaival, amelyet idegenvezetőinkhez hasonló fiatalok folyamatosan takarítanak. Himnuszaink eléneklése után körbeálltuk az emlékművet. Beregszász nevezetességeinek megtekintése után a hazaérkezés örömével léptük át benei szálláshelyünk kapuját. A háziasszony akkor este is kirukkolt konyhaművészetével, másnap már barátokként búcsúztunk tőlük... Az ukrán—szlovák határon — a keleti birodalom és a schengeni övezet találkozásánál — a nagy szovjet tankok és a dicső katonaszobrok közvetlen szomszédságában közel három órán keresztül a tűző napon forrtunk a buszon, és már csak arra vágytunk, hogy átjussunk az egyre távolabbinak tűnő túloldalra. Megkönnyebbülve ereszkedtünk le a dombtetőről, magunk után hagyva e rossz emléket, amely azonban növelte rokonszenvünket az EU-n kívül rekedt magyar testvéreink iránt.
Már nem választ el sorompó
Felvidéki portyánk első állomása Nagyszelmenc volt, a XX. században őrült döntéssel kettészelt falu Szlovákiához került része. Mint ismeretes, Kisszelmenc Ukrajna határán belül került, és a két országba szétválasztott családok csak útlevéllel és nagy kerülővel találkozhattak mindaddig, amíg a Duna TV világgá nem kürtölte lehetetlen helyzetüket, és létrejöhetett a gyalogos-átkelőhely. Utunk következő állomása Dobóruszka — Dobó István egri hős síremlékét koszorúztuk meg itt —, illetve Lelesz — itt Gertrúd királyné szívét őrzik —, mindkét helyen az uzoni kórus örvendeztetett meg az alkalomhoz illő oratóriumokkal, dalokkal.
Felvidéki magyar barátaink Szentes falucskába kalauzoltak, ahol a patinás, kazettás mennyezetű református templomban helytörténeti előadást hallgattunk, majd borkóstolásra hívott meg a polgármester egy helyi pincészetbe. Bodrogközbe érkezve, Hegyalja túloldalán, Szőllőskén egy ottani szőlészeti, borászati szakiskola húsz évvel ezelőtti állapotokat idéző kollégiumában kaptunk szállást, no de kárpótolt a nagyszerű panoráma, hisz rálátás nyílt a Zemplén-hegyekre, Sátoraljaújhelyre, Sárospatakra és a közöttük kanyargó Bodrogra. Aznap este megtekintettük a Borsi kastélyt, Rákóczi szülőhelyét, előtte a fejedelmünket ábrázoló szoborral, érdeklődve hallgattuk a múzeum igazgatójának, megálmodójának, mindenesének anekdotákkal fűszerezett beszámolóját. Reggel Kassa felé vettük az irányt, ahol első kellemes meglepetésként a Rákóczi-szobor mellől hangzó tárogatómuzsika fogadott.
Tizenkét órakor misére hívott a Szent Erzsébet püspöki székesegyház — ismertebb nevén a Kassai dóm — nagyharangja, ahol a nagy rohanás után magunkba szállhattunk. Külön engedéllyel meglátogathattuk a Rákóczinak és hű vitézeinek, bujdosótársainak helyet adó sírkamrát, ahol hosszú hányattatás után végső nyugvóhelyre találtak. A város híres szülötte, Márai Sándor író szobra előtt is fejet hajtottunk, sietve megnéztük szülőházát, a berendezett emlékszobákat.
E gyönyörű, hangulatos várost elhagyva átléptük a most már jelképes határt. Vizsoly volt az első megálló a csonka országban, ahol a templomőr ismertette a Szent Lászlót ábrázoló freskókat, illetve az első, magyar nyelven kiadott biblia történetét. Ezután összekapta magát a csapat, hisz Tállyára érkezve már ünnepélyesen kellett bevonulnunk az evangélikus templomba, ahol Kossuth Lajost keresztelték, és Szent László-ereklyéket őriznek. A felvidéki lelkésznő ökumenikus áhítatot tartott a vegyes vallású társaságnak. Zarándokutunk utolsó hivatalos állomásán szentgyörgyi csoportvezetőnk, Bajka Laci és feleségem koszorúzott. Nehéz volt elhagyni e szent helyet, de szólított a kötelesség: Szerencsen várt már ránk a polgármesternő és a lelkes férfidalárda, majd a búcsúvacsora, amelynek keretében magasztos percek következtek ajándékozással, köszöntőkkel és a X. Lármafa-találkozó ünnepélyes bezárásával, na meg a rozsnyói Erzsik szívhez szóló szavaival.
Hazautazásunk jó hangulatban, közös éneklésekkel, beszélgetésekkel telt. Cegőtelki barátaink az eltérőnél pánkóval, borral, pálinkával vártak. Hálásak vagyunk a szervezőknek, a fegyelmezett baráti csoportnak ezekért a napokért, nagy kalandot élhettünk át. Aki teheti, járjon nyomdokainkon!
