Az idén Uzonkafürdőn értük utol a setétpataki anyanyelvi tábor lakóit, amint épp az ottani új és korszerű holland strandon töltötték az együttlét tizedik napját. Az időközben összerázódott huszonvalahányas társaság és a pár fős tanárkísérői csoport kellemes hangulatban lubickolta végig a délelőttöt, épp a gyilkos ibolyántúli sugárzás elől készültek fedezékbe vonulni, készülvén hazagyalogolni a mindössze pár kilométerre, a hatodi letérő szomszédságában fekvő táborukba, ahol ebéd várta őket. A napsütés valósággal tombolt, a napozóra kitett farácsok szinte sütötték az ember meztelen talpát, minden oly mértéktelenül áthevült ezen a szép napon. Szertelen nyarunk, mely komoran gomolygó felhőkkel és nyomukban (futózáporok helyett) felhőszakadásokkal ,,szórakoztatott" az idén, táborzárásra szép idővel ajándékozta meg gáláns kedvében a setétpatakiakat — akik nem mellesleg: jutalomüdülésüket élvezték Székelyföld e sarkában — s örvendeztette meg a vendéglátókat, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Az idei program
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt éve szervezi több támogató — köztük a Nemzeti Alapprogram és a Kovászna Megyei Tanács — segítségével a Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábor rendezvényeit, előbb Kommandón, Zabolán, Illyefalván és több éve rendszeresen a setétpataki panzióban ütik fel tanyájukat. Az idei résztvevők háromszéki anyanyelvi vetélkedők díjazottjai, Erdély szórványvidékeiről (most Nagybányáról, Szilágysomlyóról és Gyimesközéplokról) és más, Trianon folytán a szintén kisebbségbe szorult Párkányból (Szlovákia), Pélmonostorról (Horvátország), Zentáról (Szerbia), valamint az anyaországi Veszprémből érkezett középiskolások és kísérőik voltak.
A tíznapos tábor idején volt eső, mi több, hó (a Fogarasi-havasokban) és ragyogó napsütés, gombagyűjtés és megmártózás a Szent Anna-tóban és az uzonkai fürdőben, izgalmas benti és szabadtéri vetélkedő, tartalmas előadás, hozzájuk kapcsolódó kirándulás, múzeumlátogatás, nemezelés a Guzsalyas Játszóház és táncház a Folker együttes jóvoltából. A legtanulságosabbnak viszont a csapatok esti szereplése bizonyult, ahol a diákok saját szülőföldjük nevezetességeit, iskoláikat és önmagukat mutatták be. Az itt szövődött barátságok a közös élményekből táplálkoznak, s akár hosszan tartóak is lehetnek, hiszen nem egy határon túli iskola többszöri visszatérőnek számít.
Az érkezés utáni első nap a táborozók a vendéglátó kis- és nagyrégió, Erdővidék és Háromszék nevezetességeiről hallgattak előadást. Az előbbit Demeter László baróti muzeológus tartotta, az AESZ ügyvezető elnöke, Ördög-Gyárfás Lajos pedig a háromszéki nevezetességekről készült DVD ősbemutatóját ejtette meg a táborban.
Másnap magyarországi írók, költők erdélyi útjairól szóltak az előadások. Dr. Tapodi Zsuzsanna, a Sapientia EMTE tanára a mai gondok mélyre nyúló gyökereinek illusztrálására Kazinczy Ferenc 1816-os Erdélyi leveleiből idézett: ,,Magyarország nem ismeri Erdélyt. Megszokván venni utunkat, valamikor honunkból kimozdulunk, feledjük, hogy kelet felé egy rokon nép lakik, melyet nem illik nem ismernünk." A diákok kuncogva hallgatták, hogy Kazinczyra lépten-nyomon rácsodálkoztak Erdélyben: magyarországi létére milyen szépen tud magyarul. Petőfi életének erdélyi vonatkozásai sokakban idézték fel a már meglévő ismereteket, míg Jókai és Mikszáth illyefalvi képviselősége és háromszéki témájú írásai újdonságnak számítottak. Dr. Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársának nyelv- és kultúrtörténeti érdekességeket sorjázó vetített képes előadása arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy mennyi mindent köszönhet a magyar és európai kultúra a Háromszéken született vagy itt tevékenykedő, könyveket író és gyűjtő embereknek.
Kovásznán a Pokolsár megtekintése és a mofetta kipróbálása nyújtott izgalmas élményt. Zabolán, a Csángó Múzeum udvarán az intézményt megteremtő dr. Pozsony Ferenc kolozsvári professzornak a zabolai és a Kárpátokon túli magyarok történetéről és kapcsolatairól szóló előadása gondolkodtatta meg a jelenlévőket. A Székely Nemzeti Múzeum játékgyűjteménye pedig a nagy diákokat sem hagyta hidegen. A következő kiránduláson kiderült, hogy a torjai Büdösbarlang felé vezető kaptató sem jó szagú, és a felvidéki tanárnő álma is teljesült: újra láthatta a páratlan csernátoni múzeumot, és hallhatta benne Haszmann Pált. Dr. Péter Sándor a háromszéki személy- és helynévanyagról tartott előadást, dr. Zsigmond Győző professzor pedig a népi gombaismeretről. A tőlük szerzett ismereteket a diákok a Domokos Judit táborvezető tanár által szervezett vetélkedőn kamatoztathatták, Zsigmond Győző vezetésével pedig nemcsak gombát gyűjtöttek az idei, gombát sose látott bőségben ontó nyáron, hanem a nagy játékmester vezényletével a helyesírás szabályai szerint dobhattak célba is, és guríthatták a tekegolyót.
Sorstársak
Hogy azonos élményvilágból érkezők egymásra találása is volt az idei tábor, tanúsítsa pár röpke beszélgetés összegezése, amit lakóival folytattunk.
Hiripi Erzsébet pedagógus négy lánnyal érkezett a nagybányai Németh László Líceumból. A megyében két magyar tannyelvű középiskola van, a másik Máramarosszigeten, mindkettő az óvodától a tizenkettedikig önálló, különálló intézmény. A pedagógust aggasztja, hogy apad a gyermeklétszám, s hogy ismét fordulni látszik a szülői közvélemény hangulata, mintha egyre többen látnák ismét úgy, akárcsak a nyolcvanas években, hogy jobb volna román iskolába íratni a gyerekeiket. A ’89-es változás utáni derűlátás, a magyar oktatás akkori lendületes fejlődése, mely az iskolák megalakulása, az anyanyelvű továbbtanulás megnyíló új lehetőségei hatására következett be, mára mintha kifáradni látszana, a vegyes házasságok száma ismét nő, az ezekből származó gyerekek pedig mind a többségi iskolákba kerülnek, esetleg még az óvodát végzik el magyarul. (A szórványban élő, egymástól elütő kategóriák számára különféle, saját külön igényeikhez is igazodó tanügyi kínálatra lenne szükség — erre figyelmeztetnek a kísérő észrevételei.)
Szórád Endre kémia szakos tanár egy párját ritkító intézményből, a délvidéki Zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumából érkezett Setétpatakra. Az elitképzés rendkívül eredeti megoldását jelenti eme iskola, melyet a szerb állam tart ugyan fenn, akárcsak a helység másik magyar gimnáziumát, de a Bolyai Farkas-középiskola egész Vajdaságból toborozza a kiemelkedő képességű tanulókat, és természettudományos képzést nyújt, ebben egy külön alapítvány támogatását is élvezi. Érdekes, hogy létezik a régióban egy másik tehetséggondozó magyar gimnázium is, mégpedig Szabadkán, mely Kosztolányi Dezső nevét viseli, és amelybe bejutni úgy lehet, hogy nyelvekből, humán tudományokból tesznek a pályázók emelt szintű felvételit. Érdemes felfigyelni a kisebbségi körülmények közötti tehetséggondozás e módszerére, a tanár úr szerint a szerbek irigylik is e többlet miatt iskolájukat. — Az alapítványnak és támogatóinak köszönhetően, minden szerénytelenség nélkül állítom, többet tudunk nyújtani diákjainknak az átlagos állami gimnáziumoknál. Dolgoztam általános iskolában is, merem állítani, amíg másutt pár tanuló volt húzóerőnek tekinthető, itt fordítva van, egy-kettő tekinthető csak gyöngébbnek — állítja a tanár úr. Az iskola követi a tovább tanulók útját is, fele a diákoknak magyarországi, fele szerbiai egyetemekre iratkozik. Zenta különben 26 000 (!) lakosú község, lakóinak nyolcvan százaléka magyar. A Vajdaságban a ,,felszabadítónak" nevezett jugoszláv polgárháború nyomán megfeleződött a magyarság lélekszáma, a tanár úr meséli, hogy őt is magával ragadta a kilencvenes években a kivándorlás hulláma, de rájött, Magyarországon sincs igazán otthon, ezért visszatért, és ma abban reménykedik, hogy a lélekszám megcsappanása nem folytatódik, Szerbia európai integrációja kedvezően hat ki a kisebbségekre, és kiheverhetik a kemény háborús érvágást.
Csongrádi Zsófia tanárnő a felvidéki Párkányról és környékéről jött tanulókat pásztorolt, személyes sorsában is tanulságot hordoz: szülei annak idején a Szlovákia kellős közepén található Zólyomba (Balassi szülőföldje) vándoroltak ki munkahelyi okokból, ott magyarok már nem élnek, őt hát szlovák tannyelvű iskolába járatták, házassága következtében délre költözött, vissza a magyar közösségbe, és ma a párkányi gimnáziumban két nyelven ad elő fizikát és számítástechnikát. A kérdésre, hogy palócnak vallja-e magát — enyhén á-zva beszél —, De még mennyire — kiált fel tréfásan —, hátha még hozzáfognék! Úgy tapasztalta, Szlovákiában is mindenütt gondoskodott az állam arról, hogy az asszimiláció kapui nyitva legyenek — a kis településeken is létrehoztak szlovák tannyelvű elemi iskolákat, és a szülők, hogy ne kelljen ingáztatniuk gyerekeiket, inkább oda íratták be őket. Már végzett az első szülői nemzedék, és azok gyerekei hasonló kényszerpályára kerülnek. A tanárnő magát kivételnek tartja, ugyanis kislányát anyanyelvén iskoláztatja, és maga is vele együtt ismerkedik kultúránkkal, helyesírásunkkal, irodalmunkkal, történelmünkkel, saját kultúrájával.
A diákok közül Nagy András párkányi tizedikessel beszélgettünk, ő a Kincskeresők országos diákkonferencián aratott sikerének köszönheti meghívását, melyre a párkányi műkedvelő színjátszás százéves évfordulójára írott dolgozatával nevezett be, de részt vett a komáromi irodalmi versenyeken is. Egy volt társa szlovák iskolába jár (,,a jobb érvényesülés a kulcsszó"), s szerinte, ha valaki nem tanul magyar irodalmat, történelmet, eléggé nagy hátrány, akad viszont olyan ismerőse, aki utólag próbálja meg bepótolni, amit veszített, előveszi József Attila verseit, és olvasgatja, lemaradását behozandó.
Szeleczki Mónika a tábor sztárja volt kivételes mesemondói képességeinek is tulajdoníthatóan. Palóc nagymamájától tanulta az első meséket, azóta továbbfejlesztette tudását, valóban nem mindennapi, ahogy bravúros könnyedséggel váltogatja a köznyelvi és a nyelvjárási idiómát. A Palócföld csücskében, Kémenden él, ahol a nyelvjárás már kihalt, ő azonban annyira megtanulta azt, hogy már átírni is képes mesét rá. — Megtanultam olyan történetet is, hogy a párbeszédet palócul, a kötőszöveget köznyelven mondom el. Szavalóversenyeken is sikereket arat, és tanárnak készül, bár állítja: létezik a mesemondói pálya is, Kóka Rozáliát vallja egyik eszményképének. Pozsonyban képeznek magyar tanárokat, az előadások jó részét szlovákul kell hallgatni.
Szabó Ákos a zentai gimnázium díjnyertes, kilencedik osztályos diákja, három dolgozata is helyezést ért el a középiskolások vajdasági tudományos versenyén, a környezetvédelemről, a borkészítés kémiájáról és a GPS ipari felhasználási módozatairól szóltak, s nyilván szaknyelvi teljesítményükért is jutalmat érdemelnek. A jóképű legény, mint nagy néptáncos, a táncházas estén székely és csángó táncokat sajátított el, azt viszi haza élményként Délvidékre.
