Bikovszkij elnémult, a bázis is. Kevéssel később az űrhajós ismét használta a rádiót: A meteor óriási sebességgel halad el mellettem! Szinte súrolta az űrhajót...

Ezt a beszélgetést természetesen sok földi állomás fogta. Kevéssel ezután az azonosítatlan tárgy Valentyina Tyereskova kabinja felé tartott. A tárgy közeledése miatt igen rémült űrhajósnő megpróbált kapcsolatba lépni Bikovszkijjal és a földi irányítóközponttal: Egy ismeretlen űrjárművet látok, amely veszélyesen közeledik az űrhajóhoz... Adjatok utasítást... Utasítást várok... Nagyon közel van...

A tárgy folytatta útját anélkül, hogy bármilyen kárt okozott volna az űrhajósoknak vagy berendezéseiknek, hiszen a kozmonauták 1963. június 19-én szerencsésen földet értek.

Hasonló eset történt az amerikai Gordon Cooperrel, amikor 1963 májusában Ausztrália magasságában a tizenötödik körnél tartott, és egyszer csak egy piros csóvában végződő, titokzatos zöld fényt pillantott meg maga mögött. A jelenséget a földi ellenőrző központok is megerősítették, elsőként az ausztráliai Mucheában működő központ.

Ugyanez a jelenség volt tapasztalható egy évvel korábban is, Scott Carpenter Föld körüli pályán történt utazása során. 1962. május 25-én, miközben a másik űrhajós, Glenn által megtett pályán haladt, Carpenter Ausztrália magasságában valami nagyon furcsa dologra lett figyelmes, és a következőket közölte az irányítóközponttal: Fénylő részecskéket látok felém jönni. Nagyon gyorsan közelednek! És fényesebbnek látszanak, mint a csillagok... Tehát léteznek! Ők azok! Mondjátok meg Glenn-nek! A visszatérési fázisban Carpenter néhány hibát is elkövetett, ami az életébe kerülhetett volna. A mérnökök feltételezték, hogy a Mercury leszállókabinjával együtt ő is elpusztult. A leszállókabin azonban sértetlenül megérkezett. A mentőosztagban részt vevő ejtőernyősök a teljes lelki zavarodottság állapotában találtak rá Carpenterre. Úgy tűnt, mintha nem lenne magánál, és nem ismerte meg őket. Amikor megpillantotta őket, azt kérdezte: Kik vagytok? Honnan jöttök? A fizika törvényeivel ellentétben a leszállókabin semmiféle nyomát nem mutatta annak az óriási hőnek, amely az atmoszférába történő becsapódáskor szabadul fel. Egy szokatlan interjúban, amelyet a Time Life készített vele, Carpenter a következőket mondta: Az esés az út legnagyobb része során nagyon puhán történt. A becsapódáskor keletkezett hő nem hatolt be a kabinba, bár kint 1093 Celsius-fok volt. Amikor kinéztem, egy narancsvörös fényudvart láttam. Azután a kabin két végénél valami élénkzöld ragyogást vettem észre, ami az ütközési zóna után eltűnt. Nem éreztem még azt a lökést sem hátulról, amit a fékező rakéták beindulása okoz. (…)

Nem lehetett ennél előkészítettebb és abszurdabb mondatot elképzelni, ha arra gondolunk, mi történt Holdunkon azon a végzetes napon. Armstrongot Aldrin kísérte el holdsétájára, míg Collins a Hold körüli pályán lévő kabinban maradt. Miközben a LEM-mel, a holdkomppal az égitest felszínéhez közeledett, Armstrong ezt közölte Houstonnal: Fényt látunk az Arisztarkhosz-kráterben. Miközben Aldrin elhelyezte az alumíniumparabolát, amellyel tudományos adatokat gyűjtöttek a holdi szélről, a sötét látóhatáron két fénylő pont jelent meg, amelyek közeledtek, és lassan két, korong alakú tárgy körvonala rajzolódott ki. Az űrhajósok által készített fényképeket cenzúrázták. Az űrutazás legfontosabb eseménye abban a pillanatban zajlott, amikor Armstrong először lépett a Holdra. Hatalmas izgalom lett rajta úrrá, amikor a bázissal közölte: Ó, Istenem, ott vannak, óriásiak!

Houston: Mi az? Mi az ördög történik? A bázis hívja a holdkompot! Mi történt? Nem működik?

Armstrong: Hatalmas tárgyak, óriásiak, óriásiak! További csészealjak is vannak, a kráter másik oldalán sorakoznak. Itt vannak a Holdon, és figyelnek bennünket!

Ez olyan váratlan esemény volt, hogy mindenkit meglepetésszerűen ért. De a világ nem volt olyan szerencsés, hogy tanúja legyen az eseménynek. A televíziós közvetítés legalább tíz percre megszakadt. Néhány rádióamatőr ezúttal is vette a beszélgetést. A fényt, amelyet az űrhajósok az Arisztarkhosz-kráteren láttak, az oudenbosh-i holland obszervatórium is észlelte. A fény kevéssel a holdra szállás előtt tűnt fel. Sem az űrhajósok, sem a mérnökök nem tudtak rá magyarázatot adni. Valójában földön kívüli űrhajósok által leadott egyetértést vagy helyeslést jelentő jelzés volt a Holdra érkező első földi űrhajósoknak. Amikor aztán Aldrin és Armstrong megpillantotta a Hold horizontján felsorakozott korong alakú űrjárműveket, nagyon megijedtek, és képtelenek voltak odamenni kísérő égitestünk lakóihoz.

Ugyanebben az időpontban egy orosz műhold, a Lunyik—15, amelyet már 13-án, vagyis három nappal az Apollo—11 indulása előtt Hold körüli pályára juttattak, július 21-én leszállt a Holdra. Az oroszok kémholdnak szánták a Lunyik—15-öt. Arra gondoltak, hogy az Apollo—11 egy földiek és földön kívüliek közötti találkozót is nyélbe üthet a Hold felszínén. Erre a találkozásra nem kerülhetett sor, mert Armstrong és Aldrin erre alkalmatlannak bizonyult. A földön kívüliek nem akartak túlságosan közel menni a holdkomphoz, nehogy még jobban megrémítsék a két űrhajóst. Az adott körülmények között a találkozás súlyos következményekkel járhatott volna a két földire nézve. Mindenesetre az oroszok nagyon sokat tudtak a Holdról. Elsőként érkeztek a Hold felszínére, és már 1959-től ismerték a Hold sötét oldalának a titkát, amikor is a Lunyik—3 az első felvételeket készítette erről a területről. A fényképek által kiváltott hatalmas érdeklődés újfent meggyorsította a Holdra irányuló űrutazásokat, így került sor a Zond—3 fellövésére, amely a holdfelszín mintegy nyolcmillió négyzetkilométeres területét fényképezte le. Elképesztő építményeket fedeztek fel rajta, de ezekből a képekből sajnos csupán néhány példány áll rendelkezésre. A Hold-expedíciók gyors ütemben követték egymást: az amerikaiak nagyjából két expedíciót indítottak évente. Az Apollo—12-vel egy egész sor kísérlet vette kezdetét, amelyek közül néhány igen veszélyes volt. Az oroszok és az amerikaiak mély hallgatása ellenére néhány kutatónak és űrutazónak köszönhetően a nemzetközi ufológiai közösség hozzájutott a NASA és a szovjetek által őrzött dokumentáció egy részéhez, amely fényképekkel és filmfelvételekkel bizonyítja, hogy az ufók nagyon sok Hold- és űrutazásnál jelen voltak.

Fordította: Peredi Mária