Tiszteltem az intézményt, felnéztem tanáraimra, és olyan érzés kerített hatalmába, amely azóta sem. Szerettem ott diáknak lenni. Ott voltam először igazán büszke érdemeimre, és ott voltam először igazán szerelmes. Minden csupa álomszerű, pedig az ötvenes évekről ezt nem igazán lehet elmondani. Nekem mégis az a néhány év csoda volt. Azt hittem, a csoda nem ér véget. Aztán, ahogy haladtam a diákévekkel, lassan kezdett eltűnni minden. Már szinte végzős voltam, amikor egy napon megijedve észleltem, hogy hamarosan vége lesz ennek a ,,senki szigetének". Pánikoltam, mi lesz, ha végzek. Mint az akkori diákszervezet egyik tagja, benne voltam mindenben, amiben érdemes volt benne lenni. Segítettem, ahol tudtam, és közbe-közbe összejártunk az évfolyamtársakkal, beszéltünk mindenről. Csodás évek voltak.

Bántam, amikor elvégeztem. Utána egy ideig Kolozsváron maradtam, még sokáig az egyetemisták társaságát kerestem dolgozóként is. Kolozsvárnak akkor sajátos egyetemista-hangulata volt. Román kollégákkal nem sokkal tartottam kapcsolatot, de a magyar diákélet virágzott.

Éveknek kellett eltelniük, mire értékeltem, milyen szerencsés is voltam. Szerencsés voltam, hiszen én még bolyaisként végezhettem, nem úgy, mint sok barátom. 1959-ben bekövetkezett az, amire csak rémálmainkban gondolhattunk. Az egyetemegyesítés. Úgy érzem, a kommunizmus mindenkinek rossz volt abban az időben, de minket, magyarokat még jobban sújtott a teher. Emlékszem, úgy éreztem, ismét ők nyernek, amikor megszületett a döntés: nincs többé Bolyai Egyetem. Ceauşescu ismét learatta a babérokat. A magyarságot megbüntették. Nem vették figyelembe az akaratunkat. De talán másét sem.

Sokáig aztán hallgatás övezte az ügyet. Sokáig csend volt, csak bennünk élt, élhetett a megfosztottság érzése. Volt egy Kolozsvári Csoda, amely 1959-ben megsemmisült.

Aztán az RMDSZ a demokrácia elején elkezdte hangoztatni ismét az Állami Magyar Egyetem ügyét, de csakhamar letett róla. Elfeledte, hogy annak idején mit ígért. Pedig ez fontos, nem csak számomra, nem csak az erdélyi magyarok számára. Ez az ügy minden magyar számára fontos kell hogy legyen. Én, ahol csak tehettem, mindig támogattam, hogy lehessen Magyar Egyetemünk. Nem olyan, amelyet a Magyar Köztársaság pénzel. Olyan, amelyben az én adóm, a gyerekeim adója és az unokáim adója is benne van. Amely egy kicsit az enyém, kicsit a tietek, kicsit a mienk, erdélyi magyaroké.

Én egyszer feladtam ezt az álmot, de a BKB-nak köszönhetően újra álmodom, és újra mindennap eszembe jut, hogy egyszer elérhetjük azt, amit már olyan rég akarunk. Tudom, hogy az EMI és társai segíteni fognak minket, és nem adják fel a múltat helyretevő munkájukat.

Soha nem adjuk fel, lesz még Kolozsváron Magyar Egyetem!!!