Nehéz visszagondolni egy olyan egyetemre, amelynek falai között annyi minden történt, és most még csak nem is létezik. Álomszerűnek hat az egész, hiszen egy emlékkép adott nekem egyetemi diplomát.
Sokat gondolkodtam azóta is, miként történhetett meg ilyen egyszerűen a beolvasztás. Az elvtársak jól végezték dolgukat. Az elvtársak jól egyeztettek. Szólni kevesen mertünk, tenni még kevesebben. Az akkori rendszer nem engedett szavakat, tetteket. De azért voltunk, kik nem adtuk fel, két nagyszerű oktatót is magával sodort a ,,önként" egyesítés. Ők példát mutattak kiállásból, hazafiasságból, tudományosságból.
Akkor azt hittük, hogy egyszer majd lejár az a sötét kommunista korszak. Nem tudtuk, mikor, nem értettük, mikor és hogyan. Csak bíztunk. Aztán eltelt jó néhány év, és csak lassan-lassan bontakozott ki ez a híres demokrácia. De egyetem sehol. Felsőoktatás magyar nyelven sehol. Majd kissé erőltetve megjelent a magyar oktatás, de csak mint testen a fekély. Nyomokban. Létrejöttek magyar szakok, aztán a Sapientia. De a román állam nem igazán adta nevét semmihez. Vagy talán a nevét itt-ott igen, de pénzt nem igazán. És még mindig ugyanott tartunk. Nincs államilag támogatott magyar egyetem.
Amikor munkába álltam egyetemi éveim után, nehéz volt. Tudtam, hogy gyermekeimből is értelmiségit akarok ,,faragni". De akkor minden borús volt, hiszen olyan egyszerűen szüntettek meg egy intézményt, hogy rossz volt nézni. A tudományosságot nem nézték sehol, nem volt szempont. A reményt mégsem adtam fel. Azt hittem, fiam ismét tanulhat egy magyar intézményben, naivan hittem, hogy a politikai érdekek felett győz a tudományosság. Nem győzött. Nem jött létre. Eltűnt. Megsemmisült.
Sok keserűség van a dolgok mögött, de mégis reményt kelt, hogy vannak ifjúsági szervezetek (és tudományosak is), melyek még mindig fontosnak tartják azt az ügyet szolgálni, amelyet annak idején mi is tevékenyen segítettünk. Lassan nem marad senki, aki emlékezzék, de fontos mindent összegyűjteni, megírni, kiadni. Ne vesszen egyetlen szikrája se az akkori pezsgésnek.
Kilencvenben, a nagy káoszban láttam újjászületni a Kolozsvári Magyar Diákszövetséget. Szinte elsőként alakult meg az új rendszer civil szervezetei között. Talán tudatosan az 1920-ban alakult, pár évet létezett, Kolozsvári Magyar Diákszervezet utódjaként. Nem tudom, hogy ugyanazért-e vagy sem, de a célt tovább éltetik ők is, mint mások is a pályázati kiírásban szereplők közül.
Én már nyugodtabb vagyok. Én már rátok bízom a jövőt. Én már tudom, jó kezekben lesz.
Köszönöm, hogy biztonságban tudhatom az ALMA MATERT, és látom, van még MAGYAR diák Kolozsváron.
