Időnként felbukkant szikár, görnyedt alakja a Sugás vendéglőben, ilyenkor már lehetett benne néhány feles, kevertet ivott, rum, narancslikőr, jól összerázva, bátran közeledett tehát a törzsasztalhoz. ,,A nagy tőke bérence — kérdezte Técsy Sándor szépreményű színészt, akiről a kofák elismerően jegyezték meg a piacon, be szép az, marha ember!, és akinek a pártfogása alatt állott — még meddig szomjúhozik?"

,,Míg el nem mondja a versét" — nézett rá érdeklődve a színész.

És Hugó kihúzta magát, fakó arca átszellemült, nyelvével megigazította örökké mozgó protézisét, és selypítve elkezdte a titokzatos bolgár költő versét, A vén bagolyt: Hogy este lett a régi kert felett, / egy sárga arcú, ronda, vén bagoly / egy kis szentjánosbogárkát kergetett. // ,,Hol vagy, te aljas, piszkos, rusnya féreg? / most nincs tovább, / csőrömmel téplek szét, ha megtalállak, / hol vagy, te aljas, piszkos, rusnya állat?!" // S egy bokor alól így szólt a kis szentjánosbogárka: / ,,Miért e durva hang? // Mit vétettem én, hogy így kergetsz, / az életemre törve?!" // S a vén bagoly így válaszolt. / ,,Mert világítasz, bitang!"

Géza pincér tálcán hozta a kevertet, Hugó reszkető kezébe vette a poharat, darab ideig dédelgette, majd szájához emelve, nyakának egyetlen, gyors, utánozhatatlan mozdulatával döntötte magába. ,,Újságírók vagytok, világítsatok! — nézett ránk. — Lehettem volna ugyanannál a színháznál is szabó, amikor Dali Bé­la olyan ruhát varrt az új igazgatónak, aki előéleté­ben bádogos volt, és vízvezeték-szerelő, mely ruhán mindenféle oda nem illő zsebek is voltak. A magas termetű igazgató felpróbálta a ruhát, és megkérdezte: minek ennyi zseb, még a térdemnél is? — A szerszámoknak! — mondotta szerényen Dali Béla. Majdnem kirúgták, engem szemeltek ki a helyére, mint a varrótű mesterét, de nem vállaltam. Ott, ahol igazgató voltam, már nem lehettem szabó. Így hát Bélánk maradt."

,,Amikor színházigazgatónak adva ki magát Vá­radon két lányt leszerződtetett a szentgyörgyi színházhoz, és a naiv leányzók egy teherautóval, cuccaikkal együtt meg is érkeztek elfoglalni az állásokat, Béla hozzám rohant a kórházba, és kivettem a vakbelét" — magyarázta dr. Darkó Zsigmond, az asztaltársaság lelke, és újból megkérdezte a szerényen állingáló Hugót — soha nem ült le, az asztal mellett álldogált hűségesen, várva a következő felest, mivel saját bevallása szerint a sok beszédtől kiszáradt a torka —: „De ki írta a verset a vén bagolyról?"

,,Egy bolgár költő" — jelentette ki Hugó.

Számtalan bolgár költőnek néztünk utána, folyóiratokban, antológiákban kerestük, de nem találtuk. A törzsasztalnál az általános vélemény az volt, hogy a verset maga Hugó írta, a titkos költő.

,,Bélánk így is jobban járt, mint Rúzsa elvtárs, a hős borbély, a román-szovjet baráti társaság elnöke s moziigazgató" — selypegett Hugó.

,,Miért — kérdeztük kíváncsian —, ő hogyan járt?"

,,Behívatták ötvenkettőben a szigorú vállalathoz, s a százados, miután udvariasan hellyel kínálta, egy fényképet tolt eléje, amely fotográfián néhány nyilasingbe öltözött, harcias férfiú volt látható. A fényképről valakit gondosan ollóval levágtak, csak a füle látszott. És ez kinek a füle? — magasodott a összeroppant moziigazgató fölé a kapitány. Fogalmam sincsen. — Érdekes, hogy nem ismeri fel egynémely ember a saját fülét! — mondotta a kapitány, és egy másik fotográfiát tolt eléje, ahol már ő is ott feszített. Kiderült, hogy a paplangyárban, a padló alatt találták meg a sepsiszentgyörgyi, negyvennégy őszén aktivizálódó nyilaskeresztes párt iratait. És Figaró repült. Akinek a füle látszik — ugratták társai a börtönben, ahova került."

,,És a kis csigácska?" — kérdezte Técsy, megrendelve a következő felest. Géza pincér, akit szintén érdekelt a már számtalanszor hallott költemény, már ott várakozott a háttérben, tálcán a pohár keverttel, amelynek bordó színe kegyetlenül csillant meg a lámpák erős fényében. Akkor még világos volt a Sugásban, de teltek-múltak az esztendők, és a felhozatallal, a kínálattal, valamint a diktatúra elhülyülésével egyenes arányban csökkent a lámpák fényének erőssége is, egy idő után már a félhomályban üldögélve idéztük Hugó akkor már az elágazó ösvények kertjében bolyongó alakját.

És Hugó elkezdette A kis csigácskát: Egyszer egy deli sas repült, / kopár fennsík felett, / unottan úszó fehér fellegek / el-eltakarták, /kiemelkedett. / Megkordult gyomra, / éhes volt talán, / s míg alkonyba hullott / a lusta délután, /kábán lennebb ereszkedett / és kémlelte a fűcsomókat, /az ösvényeket. / Kereste a bujkáló nyuszikat, / kígyókat, kis egereket. // És közvetlenül / a derengő szirt alatt / meglátott egy kis csigácskát, / amint elszántan fölfele haladt. / És meglepetten kérdé tőle: / "Hogyan kerültél ide fel, / hol a szelek is csak / lábujjhegyen járnak?" / És a kis csigácska így válaszolt: / ,,csúszva, nyalva, mászva."

Taps. Hugó kiitta poharát, és továbbtántorgott démonai után. Mondanom sem kell, ezt a verset sem találtuk soha meg, semmilyen bolgár költő neve alatt, semmilyen antológiában. A harmadik verse egy út menti vadalmafa hányatott sorsát énekelte meg, ennek a szövegére már nem emlékszem, ritkán hallhattuk. Az almafa kötelességét teljesítve hozott termést évről évre, s hullatta az alája leülő vándorok, főként az üldözött kommunisták elé, akik ették is, mint a cukrot, de fanyar volt, s ez csak növelte az üldözött kommunista agitátorok dühét, epét böfögve határozták el, hogy életük kockáztatásával is megbuktatják a népnyúzó kapitalista rendszert. És lőn!…

Aztán eltűnt Hugó, kézirat nem maradt utána, csak tűkollekciói, vállfái és gyűszűgyűjteménye, válltömések, néhány próbababa. Tudtuk, hogy sokat hangoztatott elve ,,a szó elszáll, viszont az írás megmarad!", ezért aztán verseit fejében őrizte, és soha nem írta le. Vele múltak el, és bennünk, azóta is világító követőiben maradtak fenn, különféle szövegváltozatokban, alakították a megemlékezések, csiszolódtak a különféle emlékezők memóriájában, mint a népköltészet örökbecsű darabjai.