Szedd az irhád, tücsök, különben összetörlek!

A tücsök csak húzta a nótát, mintha nem is hallotta volna a kaszálógép fenyegetőzését.

Pusztulj, hé, hallod-é? ― villogtatta meg éles fogait a rettentő masina.

A tücsök csak húzta tovább, mintha semmit sem hallott volna. Jaj, pedig dehogyisnem hallotta! Hallotta ő, már messziről hallotta a nagy durrogást-burrogást, csörömpölést. Reszketett is rajta a nadrág, s álla alatt igen a hegedű. De csak húzta, húzta egyre elszántabban.

Az én dolgom, hogy muzsikáljak! ― nyugtatta magát a remegő tücsök. ― Ez a kaszáló az én szülőföldem. Nincs hova ugranom. Lesz, ami lesz, maradok.

Lehúzódott a földre, magára hajlította a fölötte remegő lapos fűszálat, hogy legalább ne lássa a közelgő szörnyeteget.

Mert közeledett már. Előbb nekihelyezkedett. Még várt is egy keveset. Talán azt várta, hogy a tücsök odébbálljon. De mivel a tücsök nem tágított, dirr-durr és nyiszi-nyeszi, belevágott a fűbe, és ment egyenesen a tücsökhang irányába.

A kis tücsök csak muzsikált, a fűszál alá görnyedve húzta egyre elszántabban s olyan szépen, ahogyan talán még soha életében. Húzta, míg el nem nyomott mindent a hatalmasan durrogó-burrogó, diadalmas kaszálógép.

Volt tücsök, nincs tücsök! ― töfögött-röfögött tova a gép széles utat vágva. Füst szállt a nyomában. Már jó hajításnyira járhatott, amikor az egyik lekaszált fűcsomó alól tikogva-prüszkölve előkecmergett a tücsök. Kicsit megrázta magát, kapta a hegedűjét, és húzta újra, mintha semmi sem történt volna.