— De engem nem mozdított meg Pilinszky, dalirányban egy csöppet sem, eszembe nem jutott Pilinszkyt megzenésíteni. Erdély Miklós néhány sorát, azt igen. Nem tudom, mit akarhattam én a daltól, de egy biztos, nem Adytól, akit fejedelemnek tartok, és nem József Attilától vártam a megváltást, hanem valakitől, aki hasonló hozzám. Majd pont te?!, néztem kétkedve a hozzám áthajoló fiúra, miközben láthattam volna, hogy igen, pont ő.

Hajnalban fölcihelődünk, föloszlik a társaság, reggel álmosan letanítom az óráimat, visszajövök az Iskola utcába, lezuhanok a sodronyomra, mert egy sodronyon aludtam, arra riadok, hogy valaki eszméletlenül nyomja a csengőt. Kimegyek, ott áll Bereményi Géza. Tudod, megbeszéltük, mondja, én meg állok ott az ajtóban valószínűleg álmosan, kócosan.

— Te azért voltál akkor délután az Iskola utcában, mert megbeszéltétek, vagy csak mert álmos voltál, és tanítás után vágytál a ,,sodronyra"?

— Úgy emlékszem, teljességgel elfelejtettem, hogy jönni fog ez a fiú. Ezer ilyen este volt már. Éjszakánként megváltottuk a világot, aztán reggelre elfelejtettük. Nem tudom, mi lett volna, ha nem vagyok otthon. Vajon Géza megismételte volna a látogatást? Mint kiderült, ő igen pontos volt, másodpercre pontosan csöngetett később is, én meg rendetlen voltam, az iskolából is mindig késtem, emiatt állandóan balhéim voltak. Később éppen Géza szoktatott le erről. Szóval, elképzelhető, hogy valóban kiment a fejemből, de nem biztos, ilyen apró részletekre már nem emlékszem. A Géza leült, és mondta: azt gondolom, úgy lenne jó, ha a gitáron mutatnál dallamokat. És akkor én előszedtem ezeket a franciás dallamokat, érdekes, nem szégyenkeztem a Géza előtt, hogy franciául meg angolul nyomom, mint kiderült, ő olaszos, tehát nem is ért franciául meg angolul, bár a fene tudja. Mutattam, ő mondta, ezt, ezt játszd még. Egy franciás dallam volt. Kérdezte: ez az első sor? Mondtam, igen. És a második? Ugyanaz. Akkor, mondta, dúdold még. Dúdoltam. Ő valamit írt, közben mondta, még, még. Néztem, hogy ez valószínűleg egy őrült, hát nem érti, hogy ugyanaz, egy az egyben, szótagszámra, ütemre, mindenre, akkor még nem tudtam, hogy nem a taktusra írt, hanem valami érzetre, ami az ő titka. (...) Ő írt, én dúdoltam. Láttam, hogy telik az írógéppapír, ő hozta, vagy nekem volt?, a papírt egy hokedlire tette, több ülőbútor nem volt, mi a sodronyon ültünk. Egyszer aztán azt mondta: kész van, letisztázom. Az áthúzott sorok nélkül újra leírta, ez volt a papíron: ,,Az ócska cipőt egy este már oly vastagon lepte a sár, hogy végül megállt, csak bámult Desiré. Desiré így suttogott: Istenem, Istenem, micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék, a cipőm milyen ócska már." És ez úgy fonódott rá a dallamra, mint az álom. Mintha két álom összeért volna. Hibátlanul, énekelhetően. Itt jött a lalalás rész, aztán: ,,Épp egy kocsma előtt, gondolta Desiré, mit is mondott Antoine..." És amikor ezt ott elénekeltük... én itt erről nem beszélek, bármit mondok, pontatlan. Egy biztos: akkor angyalok szálltak át a szobán, át azon az ócska szobán, el is illantak rögtön, de megmutatták ezt a dolgot, a dalt, ez megszületett, és mi, esküszöm, tudtuk, hogy valamit megcsináltunk. A dallam egyszerű volt, a szöveg egyszerű volt, a jelentését még csak nem is sejthettük, és közben nemzedékek szerették meg ezt a dalt. Olyan egyszerűen született meg, mint amikor az ember megmossa a haját, vagy csak lepöcköl egy pihét a gallérjáról. Újra elénekeltük, harsányabban és bátrabban, aztán még egyszer. Különös elégedettségre emlékszem. Igyunk rá egy pohárral, ünnepeljük meg, és rohantunk. (...) Megittunk négy-öt vodkát, és visszamentünk a lakásba, ott találjuk-e még a dalt. Elénekeltük egyszer, a dal változatlanul ott volt, és nem változott meg. Nem az derült ki, hogy csak álmodtunk, hanem az, hogy ez a dal van, létezik. Akkor hát próbáljunk meg még egyet, mert ez hátha véletlen volt. Megírtunk még egyet, a Jacksont, mert volt egy westernes dallamom, és mert azonnal mondtam a Gézának az Indiánt, nyilván már szerveztem volna be. Ez a dal nem volt olyan veretes, mint az első, de megállta a helyét. Többet aznap nem írtunk, mert neki mennie kellett, amúgy is agyonvodkáztuk már magunkat. Még lementünk azért, ünnepeltünk kicsit, és tudtuk, másnap is írunk majd. És írtunk Sztyepan Sztyepanovics Sztyopkáról, Balog Ádámról, Karádyról, Lee van Cliffről... ömlöttek a dalok, mint amikor az ember belecsap a falba, és kizúdul a víz. Már nem is csodálkoztunk, csak termeltünk, mint az aranyásók, azt nem tudtuk, miért, de csak jöttek-jöttek a dalok. (…)

1971 őszén, pontosan tudom, akkor volt a Jancsó-film. Pintér Georg, akit nem tudom, honnan ismertem, talán hallotta a dalokat nálunk, a szobában, egyszer bedobott egy cetlit, hogy Jancsó Miklós gitáros fiút keres a filmjéhez, beszéltem neki rólad, ekkor és ekkor gyere be a filmgyárba. Bemegyek. Ülünk egy földszinti irodában, bejön a Jancsó meg a Hernádi. Hiába csinálták meg a Szegénylegényeket, nekem a basák közül valók voltak, a kor befutott emberei, nyilván árulók és rohadékok. Bacsót kivéve, mert Bacsót szeretem, de a többi valószínűleg mind rohadék. Jancsó szól, énekelj valamit. Énekelek. ,,Volt egy tartalmas délután, midőn egy dús ebéd után, kigombolva nyakán az ing, így szólott doktor Kopfelkringl, ön által ismert nő Aliz..." Pimaszság és szabadság volt bennem, akartam is, nem is ezt a filmet. Énekelek, na ez úgyse fog tetszeni nektek, itt is voltam, és mégsem voltam itt. Aztán kiderült, hogy Hernádi is, Jancsó is óriási figura, és már itt elkezdődött, ami aztán mindig: énekelj még, Tamás. Bekerültem a filmbe. Ez volt a Még kér a nép. (...) De még mielőtt lementünk a Balatonhoz, történt egy furcsa eset: följön a Baksa valamiért, nem járt föl, csak néha fölnézett, most följön a gitárjával, semleges dumákat nyom, nem értem, mi van, aztán elmegy, a gitárját otthagyja. Ez szokatlan dolog, a gitárt az ember viszi magával, az nem olyan otthagyós dolog. Rá két napra Bereményivel leutazunk Balatonalmádiba vonattal, Gézának az lesz a dolga, hogy írjon egy-két dalt, aztán hazamehet. Rám mint szereplőre szükség van később, valószínűleg egyetlen pillanatra lettem volna a filmben, de kiderül, hogy lovagolok, és az üléstartásom sem utolsó, úgyhogy ez a figura, a gitáros állandóan átmegy majd a színen, szimbolikus alakká növi ki magát, így bukkanok föl később a Szerelmem, Elektrában és a Szörnyek évadjában is. Tehát egy kamionban ülünk Gézával egy hideg őszi hajnalon, és dalt írunk. Hirtelen jön az ötlet, ahogy Jancsónál általában, reggel eszébe jut, hogy most, azonnal kéne valami parasztmozgalmas, Gézával értik egymást. Már ne menjetek vissza a szállodába, Tamás be is van öltözve forgatáshoz, csak húzódjatok meg itt valahol. Így találjuk meg ezt a kamiont, az utastér üres, beülünk.

— Álljunk meg itt, mert talán fontos pillanat: első alkalommal írtok ,,nem ártatlanul", azaz megrendelésre, ha jól értem.

— Így van. Jancsó a Gézának elmondja, ide kéne egy dal, és még ma föl is vesszük. Ott hipsz-hopsz meg kell írni rendelésre, gyönyörű dal egyébként, a Filmdal címet viseli majd a lemezeken, a dallama csodaszép, nagyon magasan, farzetten tudtam akkor énekelni. Emlékszem, hogy a Kende Jánosnak, aki az operatőre volt a filmnek, aznap született a lánya, Ági, és azóta is úgy emlegeti, hogy a lányom születésnapi dala. Ezt egyszer énekeltem ötezer ember előtt is, olyan tapsot én életemben nem kaptam.

— Tudom, az Berlin, endékás történet lesz.

— Igen, ez később lesz, ha el nem felejtem.

— Feltételezem, a dallamot nem ott találtad ki.

— Dallam mindig volt, mindig van. Azóta is a dallam van előbb. Géza turkál köztük, és valamelyikre lecsap. Akkor ott, a kamionban is pengetek ezt-azt, lalázok, dúdolok, akár a magam angol vakszövegével énekelek, Gézában elindul valami, aztán mondja: és puskatussal és égre a kéz, és bajonettel... és aztán hej, a kő kemény lesz, és a vaj puha, Szántó János odavan, Géza írja a szöveget a kamionfülkében, Tamás, itt most kéne egy jó név... mondom: Baksa János. Ha Szántó Kovács János, akkor Baksa Soós János. Beírja: Baksa János odavan. Megy tovább a dal, énekeljük, Jancsónak tetszik. Néhány óra múlva felbukkan a Benke Pestről, jön némi pénzt keresni meg ott lenni a filmes buliban, és Benke nagy titokzatosan azt mondja: a Baksa disszidált. Mi a dalt akkor már megírtuk. A gitár nálam hagyva, a dal megírva, Baksa János odavan. Történet. Legenda. Így volt. Furcsa most visszaolvasni Baksa levelét, amit évekkel később Berlinből írt: ,,...ha majd Tamás meghal, akkor fog csak nagy szünetet tartani a tüdeje. Ez majd száz év múlva. Addig még biztos, számtalanszor fel fogunk lépni, be fogunk ugrani, vagy berohanunk a színpadra dolgozni..." Ezt ’91-ben írta. De mi még ’71-ben vagyunk a Balatonnál, a Jancsó-forgatáson, abban az évben, amikor János elhagyta az országot. Balatonalmádiban az Auróra Szállót foglalta el a stáb, mind a hatszázezer tűznyelő, balerina, táncos, lovas, mindenki, este ömlik a vodka a padlón, rúgják be az ajtókat a fiúk, vívnak, szerelmeskednek, társadalmi élet, bánatok és boldogságok a szálloda összes emeletén. A hallban pedig mindig történik valami. Sebő Feri tekerőlantozik meg énekel, aztán egyszer csak én is ott vagyok a gitárral, énekelj, Tamás, nekem túl sokan vannak, nem akarok, aztán mégis, és lendülök bele, mint kiskutya az ugatásba, dal dal után, akkor már van vagy százhúsz dal, az egy év alatti daltermés. Mindegyiket tudom fejből, nem okoz problémát. Arra figyelek föl, hogy a hall elcsendesedik, és már mindenki körülöttem ül. Ilyen közönségem addig még soha nem volt. Énekelek egy hatalmas embergyűrű közepében. Ott van Gyurkó, látom, ki kicsoda, Jancsó meg Hernádi, sminkes meg mindenki, lelkesek, hogy zseniális meg fantasztikus, mintha fölfedeztük volna a legnagyobb tököt a mező közepén. A lányok szemében tüzes lelkesedés, a férfiak szája szegletében, hogy derék, dicséretes, szemöldök fölhúzva, a francba, de jó, kezekben pohár, üvegek csörömpölnek, dal dalt követ, és egyszer csak vége van. Kiderül, hogy másfél-két órát énekeltem egyfolytában. Lenyomtam úgymond egy estet. Reggel forgatás, holnap este ugyanitt folytatjuk! Emlékszem, fölmentem egy olyan szobába, ahol volt telefon, fölhívtam a Bereményit, valahogy el is értem, Géza, hallgatják a dalokat, most mit csináljak? Beszá­moltam neki. A Géza pedig, hát akkor énekelj, Tamás, énekelj, ezt mondta.

Részlet Bérczes László Cseh Tamás című beszélgetőkönyvéből