Autótülkölés, fékcsikorgás, sistergés, beszédfoszlányok megszokott egyvelege vesz körül, a város hétköznapi lüktetése, amikor madárdalra leszek figyelmes. Egyre közeledik, s aztán pillanatokon belül rájövök, hogy mobiltelefon csengőhangja.
Az illúzió annyira megközelíti a valóságot, hogy én máris gondolatban a Sugásfürdő felé vezető ösvény mentén egy csalitosban találom magam, mint gyerekkoromban. Édesapámmal a kirándulásból hazafelé jövet mindig megálltunk itt szürkületkor pár percre, mert itt volt a legszebb és legtarkább a madárdal. Apró kis árnyaknak tűntek az ágról ágra rebbenő madarak, s hangjuk, mint egy láthatatlan angyali kórus hangja, magával ragadott.
Ezt a néma áhítatot érzem mindig, valahányszor a természetben vagyok, és mély megnyugvás tölt el, megpihenek. Otthon szűknek érzem a szobát, kinyitom az ablakot — mert valami szorít, nem kapok levegőt —, míg vissza nem zökkenek a régi kerékvágásba. Mindig megfogadom magamnak, hogy többször megyek ki a természetbe.
Biztosan ugyanez a megfoghatatlan varázs küldi a nyári, téli szabadságok idején a városi embert a természetbe, a hegyek közül a tengerre, a síkságról a hegyek közé. Talán maradt még bennünk valami abból a távoli rokonságból, ami a vándormadarakhoz köt, ami arra késztet, hogy legalább a városból a faluba vándoroljunk időnként, ahol közelebb vagyunk a természethez.
Egy dolgot azonban sokan elfelejtettek: a tiszteletet a természet iránt. Lehet, hogy nem tanulták meg, nem volt, aki felhívja rá a figyelmüket, azért marad ott a rengeteg szemét az erdőben, a tengerparton. Azért bömböl a zene úton-útfélen, és üvöltözéstől hangos a hely. Persze, a madarak is hangosak, de a maguk közegében. Mennyire megrémít minket, sőt, felháborít, ha a varjak elözönlik a várost, és károgásuktól hangos a hely. Azt is nehezen tűrjük, ha egy bagoly költözik a szomszédunkba, és huhogásával zavarja éjjeli nyugalmunkat — elmélkedem.
Eszembe jut az az apa, akit régebben láttam a parkban, amint egy madarat figyelt a kisfiával, aztán ott a sok láncra fűzött szárított gyümölcs, amit a gyerekek készítenek elő a madaraknak. Jelek, melyek arra utalnak, hogy még nincs veszve minden, csak a vérünkbe kell ivódnia a tiszteletnek és a felismerésnek, hogy mindez számunkra is nélkülözhetetlen. A tanítást pedig ez irányban már kisgyermekkorban el kell kezdeni, másképp csak a mobiltelefonunk hangja marad — emlékeztetőül.
