Olyasféle érzés lehet, mint a lélekvándorlás, csak persze valamivel póriasabb változatban. Tinédzser koromban imádtam öltözködni, úgy is mondhatnám, mámorban voltam, ha annyi zsebpénz összegyűlt, hogy egy új ruhát lehetett belőle venni. Abban a kisvárosban, ahol a tizenéveim derekán tartózkodtam, egyetlen nagyáruház volt, jelzem, nem bevásárlóközpont, csak egyszerű áruház, ahová mindig a legújabb divat szerinti göncök érkeztek. Oda vetettem be magam, mint valami dzsungelbe, és mohó vadállatként mindent levadásztam, ami vásárlási éhségemet csillapította.

Az iskolapad alatt a matekfeladatokon való gyötrődés helyett szívesen vesztem el különböző divatmagazinok címsoraiban, aminek aztán a magaviseleti jegyem vagy a félévi matekosztályzat itta meg a levét. De mit sem törődve ezzel, tovább éltem hobbim különböző fortélyaival. Azokat a velem egykorú lányokat mélyen megvetettem, akik turkálóból öltözködtek.

Persze, ők arra hivatkoztak, hogy másodkézből is ugyanolyan márkás cuccot lehet venni, sőt, sokkal nagyobb a választék. És ki lehet mosni a holmit vásárlás után, ezzel egyszer s mindenkorra megszüntetve előző tulajdonosa létét. Attól még másodkézi marad, morfondíroztam, és kitartottam hűen vásárlási szokásaim mellett.

Aztán egy elég jóra sikeredett érettségi után a sors felfintorított a „kincses városba", hogy itt okuljak és éljek bölcsebbül és kulturáltabbul.

Nagyon tetszett nekem ez a metropolisi dzsungel, és nem tudtam betelni a ruhaüzletek és bevásárlóközpontok garmadájával. Úgy éreztem magam, mint egy labirintusban, természetesen ki is használtam a lehetőség adta választékot. Csak akkor lepődtem meg, amikor már hónap közepén egy árva lej sem lapult a pénztárcám üregeiben, de még egy elfeledett bani sem valamelyik régen hordott farmer zsebében. Hiába is próbálkoztam volna felidézni a hétkrajcáros mesét… Okulva a történtekből, visszafogtam magam a vásárlási hóbortomat illetően, és rájöttem, hogy a ruhadzsungelen kívül más ínyencségeket is tartogat a város, s gyorsan lecseréltem a ruhavásárlás varázslatos mámorát a kocsmaháztűznézőkre, színház- és operamustrákra, egyéb kulturális és szocializálódást elősegítő tevékenységek labirintusaira. A hétkrajcáros mese valóságértéke így is minden hónapban égette az egzisztenciámat, ám már nem volt olyan fontos.

Csodálkozva kellett rádöbbennem, hogy a turkálóban való vásárlás sokkal katartikusabb élmény, mint az üzleti, az ember csak úgy kitúrja a magának való ruhaneműt, és boldogan hordja, míg darabokra nem szakad. Színesebb, trendibb és különlegesebb. És mindezt az is igazolja, hogy a kincses város tanintézményeit látogató, továbbtermelésre alkalmas ifjúság zöme is ezt teszi. A ruhanemű árát cseréli le kultúrára és sörkörökre. Jól öltözötten és bután vagy tarka-barka, másodosztályú ruhákban és okosan jelszóval issza be magát évről évre a város arcába ez a társadalom számára oly érdekes réteg.