Először egy idézet, amely meghatározza György Attila új könyvének* elmélkedő hangulatát. ,,Rejtély az is, ahogyan a tengert feledni lehetetlen. Népem sem felejti el soha, akkor sem, amikor évszázadok óta él majd a hegyek között, a tengerektől messze. Elfelejtenek úszni, vitorlát bontani, evezőt faragni. Elfelejtik a sós levegőt, a kaland ízét, a hullámzó láthatárt. De nem felejtik el magát a belső képet, a tenger fogalmát. Gazdagságát és bánatát is tengernyi mértékkel méri majd — másként nem tehet, a hullámverést majd lovainak gerince és asszonyainak csípője örökíti tovább." A könyv műfaja meghatározatlan, tárgya a székelység — és részben a gyimesi csángók.
Vallomás és meditáció, számvetés és emlékezés keveredik itt, noha csupán Szindbád, a hajós egy napját meséli el, reggeli ébredésétől estig, a hazaindulásig, de a mondatokon fény és árnyék is átdereng, személyes emlékek és a kocsmában eltöltött nap nem túl gazdag eseménykerengője, a mondatok mögött ott sejlik az Ezeregyéjszaka hőse is, de Krúdy Szindbádja is, sőt, Márai Krúdy utolsó napját megörökítő, mélakóros hajósa is.
S a borongó mondatok átjáróiban ott dübörög a tenger, ami után mi, székelyek örökké vágyakozni fogunk, mert egyvalamit egészen biztosan még tört emlék formájában, a gének homályos vagy nem is olyan homályos üzeneteként is kifejez: a szabadság utáni mérhetetlen, legyűrhetetlen, máig lobogó sóvárgást. Ez a szabadság iránti igény generációról generációra öröklődik, s ha a virtus idomul is a korszellemhez, a szabadságot akaró értelem mindig is bajvívó marad.
Vív, és rendszerint baj lesz belőle!
Népe, a székelység sorsán, történetén, jellemén, történelmén, adottságain, természetén, szokásain meditálva joggal állapíthatja meg a körülötte élő és hullámzó világot fél szemmel figyelő, de így is emlékezetesen megörökítő hajós, hogy: ,,…az emberi létezésnek: különösen a hajós és harcos népek létezésének — de hiszen a kettő egyre megy — alapfeltétele az ajándékozás. A világ egyesek szerint akkor romlott meg, amikor az ajándék helyét a kereskedelem foglalta el." Ez a felismerés váratlanul ébredése utáni gondolatát idézi: ,,Rossz korban születtem, és rossz helyen élek."
A könyv azonban a helyhez való ragaszkodás könyve is, szemérmes szerelmi vallomás a helyről és népéről.
És vajon melyik kor lett volna a megfelelő? Ezen e sorok írója is sokat töprengett, a hányingerig utált jelen tülekvéseitől megundorodva. Székelyföld ugyan mindig zöld, ahogyan kimondották egykor, de nehezen találni történetében nyugodalmasabb — azt is írhatnám, ha nem lenne provokatív, hogy normálisabb — esztendőket. Itt mindig akartak valamit mások. Hol kolera dühöngött, csuma, fekete halál, hol a török hordák perzselték fel a falvakat, hol a muszka medve jött háztűznézőbe, hol a románok vettek kézhez bennünket, hol a labancok, hol a tatárok elől menekültek erdőbe a népek, hol agitátorok járták a vidéket (,,Alája írja-e, gondolja meg!"), hol Liberátorok húztak el felettünk, hasukban bombákkal… Hol áradás, hol visszavont kegy nyugtalanította az embereket.
Mikor lett volna jobb?
Joggal állapítja meg György Attila, hogy a székelység ,,katonanép volt, aki nem tehetett róla: kellett a parancs, a vezető, aki diadalra vagy pusztulásba viszi a népét: de kiadja a parancsot. Nem kérést, nem a közösség pillanatnyi akaratát hirdeti ki, hanem a parancsot, amelynek végrehajtására születtek. Valamikor minden tízesnek, századnak, alvégnek, felvégnek, falunak és községnek bírója volt — aki bírta őket —, és parancsolója. Mára ez már csak az álmokban maradt. Más kérdés, hogy ez a nép az álmokban élt."
Talán ezért is él, mindenek dacára, még mindig!?
* György Attila: Hajós a kikötőben. Cseh András szemléletes, kifejező, a könyv világát átélő és éltető rajzaival. Méry Kiadó, 2009
