Itt ismertem meg olyan embereket, akik hasonlítanak rám, és általában azonos a céljuk: eljutni Afrikába vagy Indiába, hogy másokon segítsenek, de ugyanakkor tanulhassanak, lássanak, és igazi boldogságot éljenek át. Eddig csak történeteket hallottam, és képeket láttam az ottani helyzetekről. De azt biztosan tudom, hogy Afrikában, ha a világ legszegényebb emberei élnek is, a szeretet és a nevetés igazi, a könnyek pedig valódiak.

Amikor eljöttem, sokan kérdezték, miért teszem, miért nem gondolok a népességproblémákra, a természetes ,,megoldásokra". De mi a természetes? — kérdeztem. Talán soha nem értettem teljesen ezt a hozzáállást, vagy egyáltalán azt, hogy némelyek miért gondoljak, hogy nekünk semmi közünk ehhez az állapothoz?! A tény, hogy ezek az emberek szegényebbek és sok helyen tudatlanabbak, nem írja alá az elsőbbrendűségünket. Ha jobban belegondolunk, esélyeink tizedével sem rendelkeznek, pedig ugyanolyan emberek, mint mi. Nem értem, miért kellene az életükkel fizetniük. Mert szegényebbek... vagy mert ,,tudatlanabbak"?! Én mar éltem nagyon gazdagok között is. A pénz, a hatalom és a látszat világában. Elmondhatom, hogy szinte senkit nem láttam igazán boldognak. Mert minél több igényük, elvárásuk volt, annál kevesebb idejük jutott az igazán fontos dolgokra. Odafigyelni magukra és arra, hogy mi is veszi körül őket. Ahogy azt egy híres író is mondta: olyan nincs, hogy nem történik semmi. Mindig történik valami, csak azt hisszük, nem elég fontos, hogy odafigyeljünk rá... Ha belegondolunk, hányszor érezzük, hogy egyedül vagyunk, vagy semmink sincs, ami boldoggá tenne... Valójában mindenünk megvan, csak nem akarjuk látni. Álmokat hajszolunk, s közben teljesen elfelejtjük, kik vagyunk...

Amikor elhatároztam, hogy Afrikába megyek, önző módon magamra is gondoltam, azokra az élményekre és érzésekre, amit tőlük kapok cserébe a munkámért. Egy AIDS-es, többnyire árva gyerekekkel foglalkozó programot választottam. Persze, nem ez az egyetlen lehetőség, sokan egészségügyi, pedagógusi, mérnöki feladatokat vállalnak. Azt hiszem, mindannyi magában hordozza szépségét, hisz meg kell tanulni a semmiből építkezni, visszatérni az alapokhoz, az igazi önbecsüléshez.

A képzés, amelyen most részt veszek, főként erre összpontosít: megtanulni elfogadni és tisztelni egymást, felmérni határaidat és rejtett képességeidet, megmutatni az értéket, amit magadban hordozol.

Az út, mely Afrikáig vezet, nem mindig könnyű. De felkészít az életre. Adunk és kapunk. Ez az élet rendje... Itt, azt hiszem, nemcsak a 18 éves válik felnőtté, de a 60 éves is elmondhatja, hogy valamit megtanult...

Nem kell bátornak lennünk ahhoz, hogy elérjünk egy célt, de még csak gazdagnak sem. Elég egy döntés, egy kellő fordulat, a többit már maga az élet hozza...

Semmi nem történik ok nélkül.... Ha te is álmodni akarsz, jelentkezz!!!

Kolumbán Katalin, Bardoc — Anglia