Ahogy véget ér a nyár, és ,,kopog az ősz az ablakon", ahogy megérkezik az ,,emberek" elsője, hírnöke, a mézédes gyümölcsökre, bogyókra szálló darazsak dongásával együtt zsongnak fel bennem, valahol szívem tájékán, halhatatlan verssorok.
,,Ősz húrja zsong / búsong, jajong" fel bennem a Verlaine-vers pár sora nagy impresszionista költőnk, Tóth Árpád remekbe szabott átültetésében, de nemcsak ez a pár sor, hanem az őszről írt, általam ismert összes verssor egyszerre kondul meg bennem, mint hálaadásra, vecsernyére hívó harangszó.
Lelkemben ilyen rezdülésekkel indulok el az őszbe, számba venni — a szó fizikai értelmében is — a beérett vagy még épp most cukrosodó gyümölcsöket. Utam során sokszor aranyszőnyeget terít elém a Természet, az a csodálatos isteni világ, melyet illik mindig nagybetűvel írnom. Arany- és bíborszőnyeget terít lábam elé, hogy puhán járhassak, oly halk neszezéssel, mint ahogyan a langyos szellő neszez az egyre színpompásabb erdő fái között.
Szeretem, imádom ezt a kora őszi zsongást. A színek és az ízek olyan megkapó, magával ragadó keverékét, skáláját, amely semmi máshoz nem hasonlítható, csak önmagához.
A réteket lila lánggal égetik az őszikék, olyan szőnyeget borítva elém, amelyre elszoruló szívvel lépek, amelyre talán rálépnem sem volna szabad. De lépnem kell, mennem kell, mert be kell gyűjtenem a gyümölcseimet, a bogyóimat.
Piros málnát, fekete áfonyát, bíborló sóskaborbolyát, somolygó somszemeket szemelgetek. Piros-, fekete-, fehérribiszke-gyöngyöket gyűjtögetek. Ropogó gerinccel is lehajolok a tintakék törpeszederért, köviszederért, és boldogan maszatolom össze kezemet, szájamat, nyelvemet, akárcsak gyermekkoromban a feketebodza érett bogyóival...
De olyan égető pirossal lángolnak a galagonyabokrok, a csipkebogyó oly igézően mosolyog rám, hogy nem mehetek el előttük közömbösen, szakítanom kell az ágakról, kezembe kell vennem e csodagyümölcsöket, látnom kell közelről is a színpompájukat, éreznem kell simaságukat, ízüket...
Kissé arrébb, törpébb bokrokról sötétkék szemű kökényszemek szemeznek velem, oly ellenállhatatlanul hívogatva, felajánlva-kínálva fanyarédes húsukat, mint bűbájos utcalányok egy soha nem volt ezeregyéjszakai mesében...
Távolabbról madárberkenye csicsereg rám, arra irányítom lépteimet az avarszőnyegen, s míg visszatartana, letépné ruhámat két kolonc is, a jerikói meg az ükörkelonc, piros(ló) szemével a madárbirs is rábír, vegyek, gyűjtsek bogyóiból. És szót fogadok: gyűjtök a lisztes berkenyéből, barkócából, borókabogyóból, homoktövis hamvas bogyójából is, és a medveszőlőt is megkóstolom...
Továbbá gyönyörködöm bennük, de gyümölcsüket nem kóstolom meg, nyelvemhez sem érintem őket, csak hangzásbelileg!, mert méreg is alszik a bogyókban: csíkos kecskerágóbogyó, imafüzérfa-bogyó, farkasboroszlán-bogyó, piros ebszőlő, farkasszőlő, békabogyó, békameggy, varjútövisbogyó, földibodzabogyó, maszlagos nadragulyabogyó, fekete csucsor, fehérfagyöngy-bogyó, kutyabengebogyó... és még sok-sok bogyó...
Az ősz húrja mindezt halkan zsongta a fülembe egy szép napon, egy lángoló csipkebokor mellett.
