Tánczos István és Erzsébet
Vargyas, Csíki utca. Bizarr elnevezése ez a falu felső részén, az almási barlang felé kanyarodó úthoz közeli, nyugodt, szinte elnémult szakasznak. Tulajdonképpen szürkés házak közül induló kis mellék-, avagy zsákutca — nem a szó szoros, hanem inkább átvitt értelmében, ugyanis semmiképpen sem tekinthető lezártnak, hiszen erdő-mező irányába vezet, oda, ahol már csak hegyes kukoricalevelek, rozsdás cserepekkel megpakolt háztetők látszanak, s a távolban a Vargyas-völgy ismerős meredélyei, a Dél-Hargita messzi, kékeszöld nyúlványai sejlenek.
A rövid, kissé emelkedő, enyhén ívelő útszakaszon alig pár, jobbára rendezett ház, egy közülük különösen takaros, nincs tekintet, mely meg ne pihenne Tánczos István portáján. Tulajdonképpen az utcanév is István bátyánktól származik, azért nevezi Csíki utcának e fertályt, mert a családja Csíkból, pontosabban Csíkszentkirályból származik. Ám az, hogy felmenőiről, életéről jó ízzel mesélhet, azért is lehetséges, mert felesége, Erzsébet asszony — akárcsak ő maga — igen vendégszerető, a kíváncsiskodót ebédidőben is azonnal betessékelő asszony, akit aztán hagynak is nézelődni, fényképezni, mintegy biztatva: ,,csináljon, amit akar". Mindketten mosolygós, tiszta tekintetű, szembenéző emberek.
A korosodó, nyugdíjas házaspár amolyan nyárikonyhaszerű, fagerendából összeillesztett, aprócska helyiségben lakik, nem csak hőségben, hanem télen is, kifűtve még melegebb is, mint az udvaron vele szemben álló kőház, melyben fiuk él családjával. A kamaszodó, serdülő unokák meg hol bejönnek, hol meg éppen kimennek, könnyedén, nyárias gondtalansággal. A kívülről virító, fehérre meszelt épület parányi, de amire bent szükség van, az elfér benne: zöldes kredenc az unokák fényképeivel, poharakkal és edényekkel, sokat dörzsölt, ezüstszín mozsárral, s van még kevéske hely régi bútornak, kicsi hűtőszekrénynek, asztalnak, ágyfélének. Nincs fölösleges kellék, csak amire szükségük van nap mint nap. Az alacsony épület egyszerűségében is sugározza a patinát, hiszen nem ma, s nem is tegnap készült, évszázados örökség az ezerhétszázas évekből. Mégis, miként Tánczosék is tanúsítják, lehet benne békességben élni. Csendes méltósággal, nyűg s szűkösség ellenére örülve a hétköznapok egyszerűségének. Persze, a nyugdíj, az nem túl sok, de ,,amíg tudnak mozogni", még mellette próbálnak gazdálkodni, így aztán valahogy jut is, marad is, ,,ahogy lehet, csinálgatjuk"... Igaz, sok pénz elmegy gyógyszerre, de a hetvenhárom esztendős, szívproblémák ellen pirulákat szedő férfi olykor még el-elad egyet a maga készítette szerszámokból, hiszen ma már jóformán egyedüli mesteremberként készít ilyesmit a faluban. Igaz, jobbára kedvtelésből, kevésbé a haszonért teszi, hiszen nem tud egy helyben ülni, örökmozgó ember. Szabad idejében, amikor nem éppen a mezőn, tanyájukon kell szorgoskodni, műhelyében farag.
A Hagymás irányában lévő kéthektárnyi területükön — egykor ott igazi tanya volt, melyet aztán ,,a kollektív tönkretett" — dolgoznak nap mint nap, bekerítették a vadak ellen, oda járnak ki ketten ,,lovacskás" szekerükkel, s gazdálkodnak, ahogy bírják, ahogy lehet. Tánczos István fiatal korában munkaszolgálatos katona is volt — ,,teljes rabok voltunk" —, harminc évet dolgozott a bányában, tárnában és külszíni fejtésben egyaránt, felesége pedig a borvíztöltődében. István fiuk is megfordult régebb a bányában, most, mióta ez a munkalehetőség megszűnt, kőműveskedik. Menyük, Gyöngyvér egy helybeli panzióban keresi a mindennapira valót, ami nagyon kevés, igaz, a forgalom sem túl nagy arrafelé. ,,Küszködik az ember". Oszkár unokájuk éppen valami búzát készül hazahozni, István bátyánk pedig hirtelenjében az egész famíliát bemutatja. Aztán a vargyasi életről mesél: ,,elég gyenge", nincs munkalehetőség, a fiatalok nem tudnak pénzt keresni családjuk fenntartására. ,,Nekünk a krumplitokány is jó", de nekik ez már nem elég. Lehetne tartani tehenet, de keveset fizetnek a tej literéért, annyiért nem érdemes. Barátokkal még találkoznak, ,,jövünk-megyünk", idősebbek az idősebbekkel járnak össze, fiatalok a fiatalabbakkal. A fiatalok ott próbálnak munkát keresni, ahol lehetőség van rá, külföldön vagy akár a szomszédos falvakban, Brassóba ingáznak nap mint nap. Fiuk is ezt teszi, kőművesmunkáért napi 45 lejt kap. Ők őszülő fejjel naponta járják az erdőt-mezőt, ,,mert ha nem megyünk, akkor semmi sincs", onnan is csak azt tudják beszerezni, amire szükség van, pénzt nem. ,,Azért dolgozunk, amit megeszünk, más nincs." Széna, takarmány a juhoknak, túró, ilyesmi. Egyéb semmi.
Koruk s hétköznapi terheik ellenére Tánczosék fiatalosan, lendülettel, s ami még fontosabb, az elesettség látszatát mellőzve mozognak, Tánczos István régebb is könnyedén dolgozott, csak hát most már vigyáznia kell, ne erőltesse meg magát. Apró, ritkaságszámba menő otthonukról elismerik, nem sok hasonlót látni, ma már mindenki inkább a modern felé kacsingat, ,,mi ezt így örököltük, s ezért őrizzük, mi ezt nem hagyjuk". Nem idegeskednek, csendesen, békességben élnek. ,,Mi mást tudnánk tenni?" (Alkalmi, váratlan vendégként érkező látogató ma már csak falun, koros emberek körében érezhet hasonló meghittséget, válhat egyik pillanatról a másikra életük részesévé.)
István bátyánk végigmegy az udvaron száradó, meg-meglibbenő ruhák között, nyári tisztálkodást szolgáló, szabadtéri fürdőkád mellett, s a csűrben és műhelyében mutogatja az általa készített szerszámokat, fagereblyéket, kaszenyeleket, miegymást, mindeniket abból a fafajtából varázsolja elő, amely éppen a célnak a legmegfelelőbb. Kivezeti imádott, kisebb termetű lovát, Pannikát, aztán még feleségével mesélve mutogatnak néhány kicsi, sárguló fekete-fehér fotót néhai tanyájukról, mely — noha híre-hamva sincs az egykori épületnek — most is meghatározó életükben... Aztán búcsú, Tánczosék integetnek a kapuban, s közben újabb látogatásra invitálnak: merthogy majd akkor ki kellene menni a tanyára húst sütni és koccintani... A háztető élén, vénülő cserepeken eközben galambok sorakoznak. Tipegnek, lépegetnek, olykor egy-kettő felszáll, majd visszaröppenve újra megpihen. Nézik onnan, fentről ezt a csendes, nyugodt kis békességszigetet, a hétköznapi, pőrén egyszerű teljességet.
