Vetró Artúr (1919—1992) kolozsvári szobrászművész augusztus 30-án töltötte volna be 90. életévét. András fia révén ismertem meg a már idős művészt. Középiskolás diákként vakációban pár napra mindig „felugrottam" hozzá rajzaimmal, szoborvázlataimmal. Mindig szakított időt ránk a Donát út végi impozáns műtermében. Nagy művészettörténeti és esztétikai kitérőkkel korrigált, ennyi év távlatából is élmény visszagondolni ezekre a spontán, de roppant tartalmas és izgalmas előadásokra.
Szobrász, egyetemi tanár, művészeti író. Zsögödi Nagy Imre barátja. Kevés embert hallottam olyan szeretettel és elismeréssel beszélni a székelyekről, mint Vetró Artúrt. (Bennünket „klassz siculus srácoknak" nevezett, táncházasok lévén, kérésére még a csűrdöngölőt is eljártuk műtermében.)
Temesváron, majd Budapesten végezte iskoláit, aztán hazajött, Kolozsváron egyetemi tanár, majd az intézet dékánja. 1954-ben részt vett a Velencei Biennálén. Étienne Hajduval találkozott Párizsban. Barcsay Jenővel levelezett. Nem tartozott a kor kegyeltjei közé. Nagyváradon Ady-, a kincses városban Eftimie Murgu-mellszobráról tudunk. És Sepsiszentgyörgyön a Bodok Szálló előtti Integető lányáról. Képtárunkban Nagy Imre-portréja és néhány szénrajza, kézdivásárhelyi gyűjteményünkben terrakotta portrészobrai láthatók.
Egyik gyakran kifejtett gondolatmenete, ars poeticája ötlik az eszembe: a szobrászat nem a fizikai erő és ügyesség függvénye, hanem elsősorban szellemi munka: a szív és az ész dolga. A „matematikus szív", a tiszta érzés és a hideg ráció ötvözete tud igazán maradandó értéket teremteni. Ha az alkotás folyamatában a művész nem viszi be az anyagba szíve rezgéseit és értelme kontrollját, a befogadónak nincs, ahogyan „társulnia". Elegáns nagyvonalúsággal tudott visszautasítani és elhalasztani kiállítási lehetőségeket. Az alkotói tett elsődlegességét hirdette az önmegvalósító pragmatizmus ellenében.
