Bajba került több, viszonylag nagy munkaadó cég a megyében, hónapok óta hanyatlik tevékenységük, s gondjaikon többek között, a szokásos forgatókönyvet követve, leépítéssel kívánnak segíteni.
A szabályos elbocsátáson kívül létezik azonban a dolgozóktól való megszabadulásnak olyan módja is, melynek keserves kényszerét ma sok munkás, kereskedő stb. megszenvedi. Az alábbiakban ezért nem a cégekkel hanem az alkalmazottak egy szerintünk sajátságosan hibás reakciójával próbálunk foglalkozni, melyre felfigyelt már a sajtó, a végső tanulságot azonban nem vonta le.
Mentek, mert muszáj volt
Történt pedig az utóbbi évben, hogy több kereskedelmi társaságban tömegesen mondtak fel a dolgozók, ami feltűnt, hogy ne mondjuk, szemet szúrt a munkaerő-foglalkoztatási ügynökségen, melynek vezetője azt szóvá is tette tájékoztatóiban. Példaként felhozhatjuk a megyeszékhely egyik áruházát, melyről cikkezett a sajtó, s ahonnan sok elárusító, raktáros, árumozgató távozott az utóbbi időben. Az önkéntes felmondás ugyanis többszörösen ésszerűtlen és célszerűtlen a mai gazdasági helyzetben, amikor nő a munkanélküliség, s egyre nehezebb elhelyezkedni. Aki ilyenkor saját kezdeményezésére mond fel, illetve a jogi paragrafus ún. ,,közös megegyezéses" formáját választja munkaszerződése felbontásakor, az önmagát fosztja meg a más esetben állampolgári jogon kijáró, ún. bánatpénztől (a végkielégítéstől), illetve, ami még nagyobb hátrány: a különben hónapokig folyósítható munkanélküli-segélytől. Magyarán az önként távozó minden támaszáról lemond, mely az új munkahely keresésének kritikus időszakában valamelyest enyhíthetné nehézségeit.
A fentiekhez hozzá kell tennünk, a cégektől megválók nemegyszer valószínűleg kényszerhelyzetben hozták meg döntésüket, úgy érezhették, hogy nem bírják tovább a zaklatást, a kilátástalanság sarkallta őket, a szabadulás vágya, netán már találtak más megoldást, és azzal minél előbb élni szerettek volna. Utóbbi esetben ők tudják, mennyire jártak jól vagy rosszul, a felmondás azonban még ebben a kedvezőbbnek nevezhető változatban is olyan kiszolgáltatottságot teremt, amelytől válság idején többszörösen indokolt megóvnunk magunkat.
Felkértük a munkakonfliktusok egyik szakértőjét, kinek szolgálati feladata az alkalmazottak védelme, fejtse ki, milyen kiutat ajánlana a hasonló kutyaszorítóból.
Kivédeni a visszaéléseket
Mit tegyen tehát, akit arra szorítanak munkahelyén — nem adják ki idejében a bérét, addig el nem várt feladatokkal terhelik, kényszeráthelyezést ajánlanak fel neki, amit nem vállalhat, feszült légkörben kell élnie, megrövidítik valamilyen módon stb., stb. —, hogy úgymond ,,önként" távozzon? A cégvezetés részéről sok indoka lehet az ilyenszerű viselkedésnek, az egyéni okoktól el a megrendült gazdasági helyzetig, itt most az eredményt vizsgáljuk: valami miatt el kívánja kerülni azt, hogy hivatalos elbocsátás formáját öltse a leépítés, és ezért arra készteti az alkalmazottat megengedett vagy meg nem engedett eszközökkel, hogy maga kérje munkaszerződése felbontását.
Amibe, ha az illető belemegy, önmagát ítéli jogvesztésre. Hogyan és miért? Mit tegyen például, ha a vállalat csődközelbe került, és mit akkor, ha már beindult hivatalos felszámolása, miként arra akad példa a megyében?
— Azért is téves módszer a felmondás, mert ha időközben a cég csődbe jut, még az utólagos, pereskedés útján elérhető jóvátételtől is megfosztja magát az ember — mondja Bong Vilmos, az Alfa Szakszervezeti Kartell megyei szervezetének vezetője —, de főleg azért, mert ha idejekorán lép, sokkal kedvezőbb feltételekkel válhatna meg a cégtől. Tegyük fel, hogy egy vállalatnál csak páran ébrednek rá erre, és még a bajok kezdetén, jóval a csődeljárás beindulta előtt hozzánk fordulnak: azonnal szakszervezetet tudtunk volna létrehozni számukra. Eddig ugye azért nem hozták azt létre — sokfelé ez a helyzet —, mert féltették az állásukat. De ha már távozásra készülnek, miért ne tennék? Ugyanis messzemenően érdemes még akkor is. A szakszervezet szinte az egyedüli lehetőség, hogy a visszaéléseket kivédjük, és a munkáltatót rávezessük arra, hogy a jogszabályokat be kell tartania.
Ha beindult a csődeljárás
A szakszervezeti vezető a valamikori autóvillamossági gyár példáján okulva fejti ki, mi várható a hivatal részéről, és hogyan célszerű erre az alkalmazottnak reagálnia.
— Ha beindult az eljárás, feltevődik a kérdés, hol a vállalat székhelye. Ha más megyében van, miként egyik nagy áruházunknak, akkor a csődeljárást az ottani törvényszék fogja levezetni, ami azt jelenti, a panaszosoknak ügyvédet kell fogadniuk. De nemcsak ott, hanem a hitelezők bizottságában és a hitelezők nagygyűlésében is. Ugyanis a döntéseket ilyen esetben már a hitelezők hozzák, akiknek a vállalat tartozik, és akik kielégítése az egész eljárás célja. (A bizottságot a nagyobb hitelezőkből hozzák létre, a közgyűlésben pedig minden hitelező benne van, és a végső szó az övé.) Nos, ha a pórul járt alkalmazottaknak nincs képviselőjük mindkét fórumon, ügyük vesztett. Úszik például a három-négy havi fizetés, mellyel elmaradt a munkaadó, elvész a végkielégítés. Ez különben az országos kollektív szerződés szerint havi egy bér, s ahol nem kötöttek külön kedvezőbb szerződést, ott ennél többre nem lehet számítani.
Pereskedni inkább akkor érdemes, ha az eljárás a cég ellen még nem kezdődött el. Kaphat az illető kedvező ítélet esetén egy végzést, hogy a cég ennyivel és ennyivel tartozik neki, amit benyújthat a felszámolóbiztosnak.
Ha azonban a felszámolás beindult, potyára pereskedik, a törvényszék ugyanis felfüggeszti a pert mindaddig, amíg a csődeljárás véget ér, pénzéhez tehát legfeljebb azután juthat. A dolog évekbe telhet.
Szakszervezet az utolsó pillanatban
Bong Vilmos úgy véli, és nem alaptalanul, hogy hasonló helyzetben a szakszervezet nyújtja a legjobb érdekvédelmet. Ha azt létrehozzák korábban, nehezen fordulhatott volna elő, hogy a munkáltató három hónapon át ne folyósítsa a béreket. Állítja továbbá: a kihagyott lehetőségek után is érdemes szakszervezetet alapítaniuk a károsultaknak, mert az még most, az utolsó pillanatban is vállalhatja, hogy saját jogtanácsosai útján képviseli érdekeiket mind a törvényszéken, mind a hitelezők bizottságában, illetve nagygyűlésén. Az országos konföderációk ilyenkor is hatékonyan tudnak fellépni, és jogszolgáltatást nyújtani, s az utcára kerültek alighanem végső támaszát jelenthetik.
Addig is óvakodjunk a meggondolatlan, elhamarkodott, jogvesztő felmondástól, mellyel még a munkanélküli-segélyből is kisemmizzük önmagunkat!
