Szeptember az ezer színével, zamatos gyümölcscsókjával, élet reményét hordozó bőséges termésével, a ,,humán" sorból kilógó október, az öregasszonyok könnyét idéző esőködös november, s végül december zárja a sort, a zimankós, mégis meleg és családias, tán épp ünnepei miatt. Na meg, mert tudjuk, utána új esztendő következik, a reménységé, az iszonytatóan régóta várt feltámadásé. Jönnek a drágító-ásítók: január, február, majd a tavaszi, másmilyen, vizesen ,,áras" március, s április, a bolondos, költői ,,Lajosos", hogy aztán a termékeny ölét pirulva kínáló, bódító szerelmű, ifjút s öregecskét, legényt s vén bakkecskét aléltra taglózó május zárja a sort.
De emberesedik az idő, a történelmi is. Lassan, nagyon lassan, s rettentő nemzeti ― elsősorban szellemi, erkölcsi, hitbéli és számbéli ― veszteség után benőni látszik a már-már reménytelennek tetsző állapotú magyarság feje lágya is. És emberesedni látszik, megemberesedni a mocskos média által bárgyúvá, kimosott agyúvá vágyott, a ma hatalmat bitorlók által bambának óhajtott népünk siheder fia. Szinte fű és suba alatt, rejtetten, lappangva, titokban, rejtezve terjed a gondolat, ver tanyát, s ereszt gyökeret egyre több magyar kobakban. Sokszor a ki sem mondott szó, a csak szemvillanásból, egymásba kapcsolódó tekintetből kikacsintó, közös elmeszikra elég a parázs, a tűz tovaterjedéséhez. Változás lesz. Ezt egyre többen érzik. Hazug köntöstől mentes látók járják az országot, a nemzet határtalan terét. Ott vannak Dobogókőn, Bösztörpusztán, Erdélyben, most épp Felvidéken tán legtöbben, s a nemzeti megújhodás tolkini kószái tartják a reményt a kárpátalji, délvidéki sanyargatottakban is.
Tenni akaró, sőt, önállóan cselekvő civilek sorjáznak végtelennek tetsző sorokban, emelt fejű, tiszta szemű, gondolkodó, érző emberek. Szavuk érthető, értelmes és hiteles. Lehet nagyképű első hallásra, lehet fellengzős is talán, de a jövő politikusa csak az lehet, csak annak szava lesz hihető, aki hozzájuk igazodik. Nem lenyúlni akar civilek összekaparta szavazatmorzsát, hanem beáll a sorba. Szeged, a Dóm ilyen próbálkozás volt. Kezdetnek nem rossz. Olykor gyerekcipős, de egyszerű civilek és profi politikusok, kis és nagy egyház fiai, vezérei, határon innen és túliak együtt voltak, egyet akartak.
Kimondták, hogy a balliberális kormány bűnös tehetetlensége, az Európai Unió közömbös magatartása miatt a magyarság újra magára maradt, hogy ,,csak" Istenre számíthatunk (de ha Ő velünk, ki ellenünk...). De Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Duna-melléki Egyházkerületének püspöke kimondta azt is, hogy a mai állapotokhoz 2004. december 5-én át vezetett az út, akkor árulta el nemzetét az akkori (mai) magyar kormány, akkor hitt botorul a megtévesztett többség a hatalom álnok sziréndalának, s adott zöldutat a határon túl ránk acsarkodóknak.
,,Érdemi, történelmi változást, a nemzetgyilkossági kísérlet megakadályozását (...) csak a választások után megalakuló Országgyűléstől, az új kormány működésétől és a hatékony uniós képviselettől várhatjuk" ― mondák Lezsákék minap, s igazat szóltak.
Azt mondják, különös szerzet vagyunk mi, magyarok. Sírva vigadók, énekkel, mulatsággal torozók. Lehet. Lehet, mert lelkünk van, táncos. Most éppen aljtalan szakadék fölött kötéltáncot járó. S, hogy ez a tánc halotti-e, vagy a megmaradás násztánca lészen, bizony, rajtunk áll. De ki ― mint mi is ― az effajta mókában már jártas, tudhatja, ilyenkor csak előre és felfelé szabad nézni.
