Az igazi indító az újdonsült iskolásokat illeti meg, hiszen ők most belekerülnek egy forgatagba, mely nemzedékeket, különféle felfogásokat próbál összekovácsolni egy szabályzat, egy tanrend szerint. A nagyobb kötöttség, a sok új információ, a kötelességgel és esetenként a büntetéssel való szembesülés felnőttet is próbára tesz, nemhogy kisgyereket. Az otthoni féltő indítás figyelmeztet az elvárásokra: Légy figyelmes az úton, az órán!, vagy: Fogadj szót a tanító néninek, a nagyobbaknak! Emellett még teljesíteni is kell tanulmányi szinten, megismerni a betűket... és meg is szeretni őket egy életre.

Ezek az aggodalmak, a közvetlen ellenőrzés lehetőségének elvesztése és a nagy elvárások nehéz feladat elé állítja a szülőket is, ezért őket is el kell indítani újra az iskolába, persze, jelképesen. Eszükbe kell juttatni azokat a mára már elhalványult emlékeket, melyeket a hajdani kisiskolás őriz az idegen környezetről, a nehézségekről, a lökdösődő nagyobb diákokról, az első kudarcról, amikor a padtársunk már úgy jött iskolába, hogy tudott olvasni, mi meg csak betűzgettünk. A nagyobb gyerekek szüleinek meg eszébe kell juttatni, hogy ők sem szerették egyformán mindenik tantárgyat, de mégis mennyire vitték. Ha eljutnak idáig a visszaemlékezéssel, akkor már mindjárt másképp értékelik a helyzetet, és tudják, hogy amire a gyereknek legnagyobb szüksége van a kiegyensúlyozott felnőtté váláshoz, az a türelem és a bizalom. Bízni abban, hogy neki is sikerülni fog, mint valamikor nekünk, és türelem, hogy mindezt kivárjuk.

Ennyiféle indulás mellett mégis a legfontosabb, hogy maga a diák milyen lélekkel indul. Ha bízik a sikerben, akkor könnyebben legyőzi az akadályokat. Részéről is fontos a bizalom, elfogadni azt, hogy a szülők, a tanítók, tanárok már tudják, mire van szükség a felnőtté váláshoz. És türelem is kell, hogy kivárják, amíg megszerzik a szükséges tudást, és hogy elfogadják, megértsék a jóindulatú tanácsokat.

Hát mindenkinek sikeres indulást!