Első pillantásra is beigazolódni látszik, amit egy környékbeli szerényebb fűrészüzem vezetőjétől hallottam, aki azt így ajánlotta figyelmembe: ,,az igazi gyár, kérem." A behatóbb ismerkedés csak megerősíti a vélekedést. Komporály Viktor 41 éves cégtulajdonosra szerencsés pillanatban nyitottuk rá az ajtót, lapunk iránti bizalma is megnyilatkozott abban, ahogyan szívesen és nyíltan mesélt cégéről, az üzletmenet fordulatainak okaira is kitérve.

Kanada vagy Barót?

A cég elődjét az édesapa alapította, aki korábban az állami fakitermelő (IFET) erdővidéki egységének vezetője volt, majd mint helyi raktárának főnöke ment nyugdíjba 1991-ben. Fia akkor kőolajvegyészetet tanult a ploieşti-i egyetemen, és több társához hasonlóan arra készült, kivándorol Kanadába menyasszonyával együtt, ahol szakmájának akkor nagy volt a keletje, és máig kiválóan fizet. Mivel tanulmányai befejezéséig még két év volt hátra, és eltartása sokba került, édesapjával úgy döntöttek, megpróbálkoznak az önálló üzleti élettel. Magyarhermányban rendelkeztek egy 17 hektáros kaszálóval, onnan származtak az első gerendák, melyekkel hétvégeken az első csarnokot felállították.

— 1993 tavaszán építési engedélyt kaptunk az akkori Solact állami gazdaság vargyasi kirendeltsége területére, melyet tizenöt évre béreltünk ki. Édesapám elképzelése az volt, hogy a vasúthoz minél közelebb kell lennünk, az még virágkorát élte, akárcsak a szocializmus gyakorlata. Őszre elkészült az első csarnok, és én voltam az első betanított személy, aki két-három alkalmazottal kivágta az első tőkéket. Az első pár darab ráment, mert nem tudtuk, mit és hol kell állítani, de aztán belejöttünk.

Kitermelni és feldolgozni is

A cég fakitermelés céljával jött létre, de egyúttal a fafeldolgozásból is ki akarta venni részét. Egy traktort is szerzett, első vágtere kétszáz köbméterét annak segítségével termelte ki, de nem gömbfát, hanem fűrészárut kívánt eladni, ezt első, ,,ócskavasként vásárolt" gatterén állította elő. A mai szabadpiac nem létezett, az export három-négy bukaresti székhelyű mamutcég ellenőrzése alatt állt, egyik éppen Petre Romané. Mivel a külföldi piacra kívántak kilépni, a kézdivásárhelyi feldolgozóüzem mintájára a Putna és a Morali nevű fűrészárut (palló és gerenda) kezdték gyártani. Az állami vállalatok, a bútorgyárak, a PAL-gyárak 1997—98-ig még dolgoztak, de elavult szerkezetük, a fellazult munkafegyelem, a túl sok munkás stb. miatt a piaci előnyöket nem tudták kihasználni, holott azok számottevőeknek bizonyultak a magáncégek számára: ,,Ha már áthaladt a gatteren a rönk, 30—35 százalékos profitot is hozhatott a termék." Fordulatot hozott egy versenytárgyalás, melyen az állami lignitkitermelő társaság fenyő és tölgy bányafára való megrendelését elnyerték egy kovásznai céggel együtt, és szállították Nagyváradtól, Sarmaságtól Câmpulungig tizenhárom részlegnek. De beütött az eladósodás, a körbetartozás és a fizetésképtelenség, az állami ipar elhúzódó haldoklása. A rugalmas kiscég ügyesen kivágta magát ebből is.

Kompenzálási jegyek

— ’94-ben a szénbánya már nem tudott fizetni, de elindultak a kompenzálási jegyek, vagyis a harmadik-negyedik cég után az ötödik fizetett. E cég általában energiaszolgáltató volt, valamelyik elektromos művek megyei kirendeltsége. Energiát mindenki fogyasztott — így vásároltunk gépeket, a Romantól (brassói teherautógyár) egyszerre hét teherautót hoztunk ki, ami egy állami vállalatnak is nagy dolog lett volna, vásároltunk traktorokat, egyéb erdőkitermelési gépeket. A Roman Rt. autóval fizetett a villamos műveknek, azt az erdőkitermelési gépeket gyártó is, így kaptam én meg a pénzem termék formájában, például Câmpulungról ARO terepjárókat, Piteşti-ről Daciákat. Ez így ment 1997-ig. A termékek egy részét próbáltuk piacon értékesíteni, belföldön, persze, ebből építettük fel azt a gépparkot, mely azóta sem sokat bővült. Felgyorsult a fakitermelés, a kompenzálás párhuzamosan folyt a fa szállításával, még a fát nem küldtük mind le, de működött a bizalom, jobban, mint ma, és a gépparkot létre tudtuk hozni. Gyakorlatilag kamatmentes lízingként működött, a gépek már termeltek, bár nem voltak még teljesen kifizetve, de megvolt a hitelünk.

Érdekes adalék a magán- és állami ipar szimbiózisára a kilencvenes években. A cég teljesítménye hamar felfutott, az 1993-as kezdőév 400—500 köbméteréhez képest 1996—98-ra elérte a hét-nyolc, sőt, tízezer köbméteres kitermelési kapacitást, ami újabb beruházási sorozatot vont maga után, szükség lett még egy fűrészüzemre és benne a második, illetve a harmadik műszak bevezetésére is. 1997-ben felépült egy 180 négyzetméteres nagyobb csarnok a régi mellé, Ausztriából érkezett egy feljavított, korszerűbb függőleges keretfűrész, mely már képes 75 cm-es átmérőjű rönk befogadására is, és 24 óra alatt 35—40 köbméter deszkát vágott ki, szemben a régi 25-ös teljesítményével. Elérték a napi 65—70-es vágókapacitást. 1997-re megsokasodott Erdővidéken a rönkvágásra szakosodott magáncégek száma, ,,kemény versenyszellem alakult ki, most már nemcsak az állammal konkuráltunk, hanem a magánszektorral is" — mondja Komporály Viktor, hozzátéve: a fa keresletének növekedése, a fogyó erdők felhajtották az árakat, 1997-től elkezdődött a lábon álló fa drágulása, következésképpen csökkent a jövedelmezőség.

Továbblépni

— Édesapám akkor még, 66 évesen aktívan segített, azon gondolkodtunk, tovább kellene lépni. Sikerült előbb a Consic megyei építővállalat szomszédos, vasúton túl fekvő, romos, elhanyagolt, három éve nem működő részlegét liciten megvásárolni, mert rájöttünk, a verseny már akkora, hogy aki hamarabb fejleszt a feldolgozás irányában, az marad meg. Az ugyan több gonddal és több munkással jár, de általa a kisebb mennyiségű nyersanyag is több jövedelmet hozhat.

A cég 1993-ban hét-nyolcas összlétszámmal működött, ez évente megduplázódott, és 1997-re elérte az ötvenvalahány főt, ennek fele, két csoportban, az erdőkitermelésben. Az 1997-es év a nagyarányú befektetésekre ment rá, 1998-ban rájöttek, az épületeket fel kell javítani, és szükség lesz szárítókamrára. ,,Sajnos, akkor még némileg tapasztalatlanul elavult orosz technológiát vásároltunk, s azt beépítettük az épület belsejébe. Szekéren ment be a fa, oldalventilátorok szárították a fűrészárut, külön laboratórium, külön szakemberekre lett volna szükség az ellenőrzésre. Ma ezt a számítógép-vezérlésű, korszerű olasz szárítókamráink önállóan elvégzik. Éreztük, nem lehet már »ellógatni« egy laboránst a napi tízperces munkáért..."

Azóta tizenkét újabb, jóval gazdaságosabban működő szárítókamrával gyarapodott a cég, azokban hasonló felületen négyszer annyi deszkát lehet szárítani azonos energiafogyasztással. A fordulatot tehát az 1998-as év a szárításra való rátéréssel hozta meg.

Bútorelemek és külső segítség

Az évezred vége felé nagyszámú csőd jelezte, hogy baj van, a kompenzálás már nem működött, a körbetartozásban a lánc két vége nem ért össze, az állami bútorgyárak stb. akkor zártak be, ahogy az orosz piac összeomlott, felszámolódott majd mind a 27 országos kombinát és a kisebb bútorgyárak egész sora is. Felszökött az infláció, volt év, hogy 150 százalékra. A cégvezető viszont nagy nyereségnek tartja, hogy 1997-től kedves barátja és komája, Egyed Zoltán, frissen végzett bútorgyártó mérnök csatlakozott a céghez, azóta az kettejükre épül. A kezdeti kudarcok után átszervezték célszerűen a technológiai sort, ,,nem szégyelltem magam, a még működő gyergyói kombinát kereskedelmi igazgatói szívesen adtak tanácsot".

— Ha már volt száraz fűrészárunk, akkor ahhoz feldolgozógépeket vásároltunk, körfűrészeket, gyalugépeket, hogy bútorelemeket gyárthassunk. Itt tartunk ma is, félkész árut küldünk a piacra, ezzel vívtunk ki helyet magunknak a nap alatt.

A pénzügyi viszonyokról megtudtam, hogy a cég 1995 decemberéig élvezte az általános adómentességet, ezt újabb öt évre megkapta a vállalkozó, mert megalapította második cégét. Attól kezdve az vásárolt és ruházott be, az építtette a szárítókamrát, fektette be a megmaradt adót. Az új telepen 1998-ban új csarnokot hozott tető alá, hogy más vidékről is vásárolhasson rönköt, egyúttal felfigyelt arra, nő az igény mind a nyugati, mind a kínai piacon a gőzölt és főzött bükkfára. Ezért két gőzölőkamrát szereltek fel korszerű elektronikai vezérléssel. Ez az áru azonban csak az arab piacon volt értékesíthető nedves vagy légszáraz állapotban, ezért további szárítókamrák kellettek, hogy az áru ún. műszárított állapotba legyen hozható. E beruházáshoz egy hatvanezer eurós PHARE-pályázati segítséget kaptak. Rátérhettek az addigi ,,nedvesbútorléc-szabdalásról a műszárított előállítására, amiért már jóval többet lehetett kérni". A minőség mellett a pontosságnak és megbízhatóságnak tulajdonítja a cégvezető, hogy piacait megtarthatta, s annak, hogy szállítóeszközöket vásárolva határidőre el tudta juttatni áruját a megrendelőhöz. Bár távolabb, Spanyolországba például gazdaságosabb konténerben és hajón szállítani, ezt Konstancán keresztül bonyolítja le. Közben saját karbantartó műhelyt kellett felállítaniuk, 2001-ben újabb PHARE-pályázatnak köszönhetően bővíthették szárítókapacitásukat, 2005-ben pedig, 120 000 eurós pályázatra támaszkodva, feldolgozó gépparkjukat, miközben az alkalmazotti létszám is elérte 2002-re a százat. (Összehasonlításként: a baróti bányavállalat 2005-ig még nyolcszáz emberrel dolgozott, akkor leállt. Egyedül Felsőrákoson folyik még a szénfejtés.) E létszám mellett már az irányítói csapatnak is a feladatok lebontása végett kettőről öt-hat főre kellett nőnie.

*

A cégtörténet máig nyúló, utolsó fejezete a megbízható állandó partneri kör kiépítésére ment rá, valamint egy érdekes megkísértésre, mely a mindent felszippantó világcégek egyikétől származik. Erről, mert érdemes, bővebben legközelebb.