Alkalom mindenre volt, a baráti kézfogásra azonban magunknak kellett nyújtanunk kezünket, a zene szólt, táncra azonban magunknak kellett biztatnunk lábainkat, hivatalos beszélgetésekhez szokott hangunkat magunknak kellett betörnünk, behajlítanunk, hogy a szervusz, hogy vagy, de régen láttalak ne klisészerű, hanem őszinte legyen. Olyan emberek hangján szólhattunk, akiket valóban érdekel, mivel foglalkozik régen látott barátunk, mi újság Székelyföldön, ugyanúgy szól-e a dal, mint amikor elmentünk.

Helye és ideje volt a kézfogásnak, a halk beszélgetésnek, mint ahogy ideje van a könnycseppnek és a kacagásnak, az ölelésnek is. És ha rendelt ideje van a távozásnak, úgy rendelt ideje lehet a hazatérésnek is. Azért csak lehet, mert a világtalálkozó ünnepnap volt, jelentőségének, eredményeinek azonban a hétköznapokban kellene megmutatkozniuk. Hogy kezünket nem csak a táncban, hanem a munkában is össze tudjuk-e fogni, hogy hangunk nem csak a közös éneklésben, hanem az együtt tervezésben is összeforr-e, a hétköznapokban dől el.

Hogy Háromszék haza és vár-e, azon múlik, hogy az ünnep után korhely módra másnaposak leszünk, vagy frissen, lendületesen, új erővel látunk hozzá munkánkhoz. Hogy Háromszék hazavár-e, azon is múlik, hogy táblaháborúk ricsajától, politikusok népszerűséghajhász megnyilvánulásaitól vagy a közös, céltudatos munka zajától, a tervezéstől, a közösség érdekeit szolgáló fejlesztéstől hangos-e a vidék. Hogy Háromszék haza-e, azon is múlik, hogy azok, akik az ünnepet szervezték, az itthon maradás feltételeit ki tudják-e dolgozni.