S hogyne tette volna, hiszen legalább egymilliónyian vannak, és elvégzik a legnehezebb, leghálátlanabb munkákat, melyeket a helyiek már a bérek miatt is kerülnek, és még elégedettek is a tetejében. Legutóbb, amikor a kormány a válságra való tekintettel felajánlotta, hogy megtéríti az útiköltségét annak, aki közülük önként hazatérne, köszönték szépen, nem kértek belőle. (Tudták, amit tudtak.)

Ma immár hárommillióra becsülik a román vendégmunkások számát, ebből másik egymillió Olaszországban keresi kenyerét, a többiek pedig szerte a kontinensen próbálnak szerencsét. Legutóbb például Norvégiából jelezték, hogy ijesztően felszökött a román állampolgárok számlájára írható áruházi lopások száma, maga a belügyminiszter utazott emiatt Bukarestbe, mert az alvilágot is exportáltuk ám, amolyan kísérő jelenségként ott lapul ez is a dolgozó milliók háta mögött.

Apropó, dolgozók! A hatóságok jó képet vágnak a kivándorolt munkaerő statisztikáihoz, holott ez hatalmas tömeget jelent, mely gazdasági csődnek is minősíthető. E sokaság felér ugyanis a munkaképes lakosság egyharmadával. Az államkassza óriási összegektől esik el amiatt, hogy az illetők nem találtak vagy nem is kerestek itthon munkát, s bár vigaszként a hazapostázott összegek nagyságát szokták emlegetni, ez nem ugyanaz, a kieső állami bevételeket nem pótolja. De még inkább hiányzik a szakképzett munkaerő a belső piacon, illetve hiányával hátráltatja ama igyekezetet, mely európai kinézetet akar adni a kontinens eme elmaradott országának. Ebből kiindulva, már eleve nem munkaerőt kellett volna innen exportálni, hanem tőkét behozni, ahhoz persze az utóbbi húsz évben regnáló kormányoknak sokkal világosabb és célratörő, tőkecsalogató politikát kellett volna folytatniuk, illetve termelőtőke-felhalmozást segítő feltételeket kellett volna teremteniük, áttekinthetően magánosítaniuk, időben utakat építeniük stb., ebben pedig, mint közismert, enyhén szólva nemigen jeleskedtek.

A mindenkori kormányok azért sem piszkálják a kérdést, mert tulajdonképpen szociális feszültségek levezetésére használták fel a munkáskivitelt. A bányászjárások próbálta országban ez akár indokolt is volt, ha nem lenne ebbe beleértendő a saját kudarcokért járó felelősségre vonás alóli kibúvás is.

Persze, sok oka van annak, hogy Romániából a munkaerő úgyszólván menekült, mihelyt leomlott a vasfüggöny, belejátszott ebbe a ceausiszta rendszer esztelen demográfiai és iparosítási politikája is nyilván, nem csoda, hogy sokan másutt kívánják megkeresni a betevőt.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy a kivándorlás mértéke valóságos gazdasági és demográfiai katasztrófával ér fel. Hogy mekkora érvágást jelent, majd a számbavétel éveiben derül ki: félmilliók, esetleg annál is többen, soha visszatérni nem fognak, a hárommillió felnőttel kiment gyerekek pedig, ott nővén fel, máris megindultak a beolvadás útján. Veszít a többségi nemzet, de veszítenek a kisebbségek is, így máris több százezres nagyságrendű az erdélyi magyarság vesztesége például, s számunkra még fájóbb az emberáldozat, melyet az áldatlan helyzet oltárán bemutatni kényszerültünk. A propagandaszólamok ismét egy tragikus tényt takarnak: kevesebb a munkaképes ember, a gyerek és tanuló, fogy a családok száma és maga a kollektív jövő.