Vidáman zakatol a berecki gyors. Púpos hátizsákkal fiatalok szállnak fel a Regiotrans modern kettős kocsijába. Szabvány szerinti táblát állítottak fel az új megállóhelyen, s bár színmagyar a falucska, mindkét oldalán csak román felirat jelzi, hogy P. O. Ţufalău (Cófalva megállóhely). Így is nagy nyeremény ez számunkra! — mondják a faluban. Sebaj — nyugszunk bele mi is a gondolatba —, hisz a mozdonyvezető magyarul kiált le: Isten áldja, Zoli bácsi, mit keres itt? — s csak akkor indítja a motorvonatot, ráérősen, amikor véget ér a terefere.
Falukapuból indulunk, kelet felől
A megálló közvetlen közelében aranyos lakóházat épített Nemes Gyurika, a szép muzsika mestere, a gitárok orvosa. Lakását vasúti őrháznak becézi a falu. Őt már nem zavarja a berecki gyors sípja. Még a Nemere sem találja telibe, hisz felfogja azt a lakás előtt végződő véderdő. Fái között parkolóhelyet is kialakított. Kis műhelyében Marosvásárhely mondja a friss híreket. Oázis ez. Kímélem magam, betegnyugdíjas vagyok — mondja. Erőmből már csak egy-egy szakvéleményre futja, szívességből bárkinek felhangolok egy gitárt... ez a hangszer a lelkemhez nőtt. Édesapjára, Nemes Zoltánra (1922—2002) emlékezünk, a Megyei Tükör újságírójára, egykori munkatársunkra, kollégánkra, aki már ott pihen a cófalvi hantok alatt.
Soroljuk a cófalvi látnivalókat, ahogyan azok egymás után következnek. A mező megnyugtató képet nyújt. Végzi mindenki napi sürgős feladatát. Végére értek a pityóka betakarításának, itt-ott még válogatják a gumókat az udvarokon, hordja az istállótrágyát a mezőre, aki ráér, füstcsóvák jelzik, hogy bár nem szabad, a gazda elégeti a száraz magot szóró gyomok kóróit. Szorgalmas fajta ez a nép. Ugart nem látni, déli harangszó előtt mindenki a mezőn, zárva a kapuk.
Az Avant Garden hétvégi szórakozóhely is zárva, csak kávézója, kis boltjának ajtaja nyitva. Kelemen Géza tulajdonos azon töri a fejét: mi az, amiből meg lehet élni manapság faluhelyen? A testvérével működtetett malmot és pékséget bezárták. Ez a konkurencia és a gazdasági helyzet parancsa, pedig valamikor félszáz üzlethez szállították a jó kenyeret. Diszkójuk már csak hébe-hóba működik, pedig hétvégén a környék fiataljainak dukálna egy kis szórakozás. A testvér, mert a lehetőség, életkora és ismeretei engedték, profilt váltott: fémmegmunkáló műhelyt nyitott.
Ahol az egykori Postaút Orbaitelek felé leágazik, kis emelkedőn öreg tölgyek övezik a falu temetőjét. A régi hantokat, sírköveket felvette a dudva és a cserjés. Kerestük-kutattuk Csia Domokos sírkövét, mert a kiterjedt Csia família családi hagyománya szerint ő volt Gábor Áron kanócos legénye. Ükunokája, Szántóné Csia Márta tanár végül is odavezetett. Most is virágot hozott, mint megannyi más alkalommal negyvennyolcas ükapja sírjára. Zsenge fiatalként gyújtotta be Domokos az őrnagy ágyúit égő-lobogó kanócával. Öreg kort ért meg, mesélték, vagyonos volt, s amikor legyengült, kocsival vitték-hordozták egyik rokontól a másikig. Üljön hátul, tata — kérlelték —, kényelmesebb a hátsó ülés. Gábor Áron kanócos legényének az első ülés dukál! — bökte ki erre büszkén. A sírkövet menteni kell — fogalmazódott meg a gondolat rokoni körökben. Ott lenne a helye a templom előtti emlékkopja mellett, március 15-én rá is emlékezhet a faluközösség. Semmi akadálya — felelte t. Bende Tamás, a falu református lelkésze. Döntöttek: Csia Endre presbiter és rokon az egyháztanács elé tárja a javaslatot. Cófalva gazdagabb lesz egy szabadságharchoz kötődő nemes emlékkel.
Múlt és jelen egymás mellett
Úgy tartják a helyiek — tájékoztat Kelemen Géza —, hogy valahol a Hajdú Sándorék előtti (63,63/A házszám) sáncban találták meg annak idején a cófalvi aranyleletet.
Bár a régmúlt érdekessége ez, mégis olyan kuriózuma a falunak, hogy turisták is érdeklődtek iránta. Sajnos, tábla nem jelzi, hogy 1840-ben itt egy sáncban került elő az az állítólag több kilogramm súlyú aranykincs (lószerszámok, csákányok, lemezes ékszerek), amit a szakemberek bronzkorinak tartanak, s melynek darabjait a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Bécsi Művészettörténeti Múzeumban őrzik. Bizony megérdemelne ez a hely egy jelzőtáblát, hiszen a leletet a történelmi Magyarország legnevezetesebb aranykincsei között említik. Ma már az sem okozhatna gondot, hogy a lelet néhány darabjáról készített fotó segítségével a cófalvi iskolások, a lakosság megismerkedhessen vele. Érdekes, hogy a Bécsben kiállított aranycsákány alatt még ez a felirat olvasható: Ţufalău, Raion Sf. Gheorghe, Region Braşov (Kronstadt) Rumänien.
A kincslelőhely mellett áll a falu iskolája; néhány mosolygó és érdeklődő gyerek csodálkozik ránk: milyen is egy újságíró? — A látszat csal — fogad a tanítónő, aki maréknyi gyereket oktat-tanít osztatlan osztályban —, mert gyönyörködünk az iskola szépen felújított épületében. Gyengén áll a főbejárati ajtó — mutatja —, megmozdult. Jobban záró ajtó kellene az óvodához, mert jön a tél, hajópadlóval kellene beborítani a folyosó hideg cementjét is. Az egyik üres terem lomtár, azt különböző alkalmakra, rendezvényekre hasznosítani lehetne. Apróbb hibák ezek, bizonyára nem lesz ezekkel gondja Nagy Csongor felette agilis nagyborosnyói igazgatónak. A lehangolóbb talán mégis az, hogy kevés a gyerek az egyre öregedő Cófalván, s előreláthatólag nem is billen jobbra itt a természetes szaporulat mutatója. Kopogunk a tejcsarnoknál. Csiki Gyöngyvér mondja, hogy naponta 1200 liter tejet gyűjt össze a Covalact Rt. számára, egyelőre nagyobb gond nincs. Csak rendeződne már a legelő dolga. Átellenben lakatot találunk a Császár-féle Visszavárlak Panzió székely kapuján. Véget ért volna a turistaszezon? Rend és tisztaság mindenütt, az épület homlokán az árpádsávos zászlót lobogtatja az enyhe őszi szél. Amit évtizedekben mérnek Nem más ez, mint e falu előrehaladása. Lassan megy minden, egyre nehezebb az élet, panaszolkodnak, de azért beismerik, kirendeli a Fennvaló mindennap az asztalra valót, s itt is, ott is javítgatnak, tatarozzák a lakóházakat, s ha drága is, egyre több az tűzifa az udvaron. ,,Jaj, az a legfontosabb — mondták. — Arra spórolunk, inkább pityókatokányon éljünk, de legyen meleg a házban, mert minket telibe kap a Nemere!" — Egyházunk még most is földvagyonát kéri-keresi — újságolja a tiszteletes. — Közel háromhektárnyi szántót kértünk vissza Várhegy közelében. Birtoklevelet adtak rá, mégsincs kimérve. Vajúdik a dolog, nehezen kerül dűlőre. Ez a nagyobb gond. Az eklézsia él, működik. Emlékezetes falunapot szerveztek itt. Nem sátor volt a színpad, kőből-fából épített szabadtéri színpadon mondtam el az áldást a Csutak család adományozta belterületen. Sportpályának hagyta fel az egyház a falunak. Szentgyörgyi Ernő gondnok, községi tanácstag a kalákások-közmunkások névsorát is megadta volna. Hosszú volt, megközelítette a negyedszázat! Elmondták: a színpad teljesen adomány, közösségi megvalósítás! — A szóban forgó szántót végül is kimérik. A harmadik variációnál tartunk — folytatta Szentgyörgyi Ernő. — Ígéret van rá, hogy a közeli legelőterületből kiszakítják. Nagyobb gond még mindig a legelő. Járatnak, ígérgetnek a megyénél is. Sajnos, az a párt, melyet támogattunk, nem segített. Másnak akarják kimérni. Iratcsomónkat is egyszer már visszadobták. Mindegy, hogy közbirtokossági terület-e ez vagy más: a falu nem maradhat legelő nélkül. Ezzel a pityókával is idegölő játékot játszik a termelő. Miért nem hatnak oda a mi képviselőink, hogy alakítson az állam átvevő- és értékesítő központokat, hogy valamennyire érezzük munkánk eredményének biztonságát. A kétesnek tűnő felvásárlók kilónkénti negyvenbanis árajánlatai stresszeljék a termelőt? A falufelelős kellemesebb dolgokra fordította a szót. Elmondta, hogy szépen alakul-erősödik a testvérkapcsolat a Balaton-felvidéki Nagyrada faluval. Huszonegy személyből álló küldöttséggel keresték fel a települést. A viszontlátogatásra is sor került. Családoknál kaptak szállást a radaiak, erősödtek a személyi kapcsolatok. Isten segedelmével jövőben is elmennénk! — fejezte be Szentgyörgyi Ernő.
