A munkáltatók ugyanis, akik eddig ragaszkodtak a 650 lejes maximumhoz esetleges emelés esetén, míg a szakszervezetek első lépésként 705 lejt követeltek, szóval, a munkaadók képviselői újabban, a kiélezett helyzet hatására, kijelentették: azzal a feltétellel fogadnák el a szakszervezetek által követelt 705 lejt, ha bizonyos illetékeket nem kellene folyósítaniuk a különbözeti összegekért.

Magyarán az adócsalás legalizálását kérik. Ennél bizarrabb fonákságot még az abban bővelkedő román valóság sem sokat termett eddig.

Nyílt titok volt persze, hogy a rengeteg minimálbérrel bejegyzett alkalmazott a magánszférában valójában papíron szereplő fizetésénél többet visz haza, némelyek a dupláját vagy tripláját is. Az egyenlőtlen alkupozíciók folytán a magánipar bérmunkásai ugyanis belemennek abba, hogy okmányaikban a minimálbér szerepeljen, és ne annál nagyobb tényleges jövedelmük — ez lévén a munkahelyhez jutás egyik ára. A munkáltató ennek köszönhetően profitját kiegészítő plusznyereséghez jut, mégpedig az állam kárára, nem fizeti ugyanis a társadalom- és egészségbiztosítást stb., meg az adókat a különbözet után. Rosszul jár viszont a bérmunkás, hiszen nyugdíja és egyéb jogai szenvedik meg a dolgot, de a mai körülmények között sokan úgy érzik, bele kell menniük ebbe a rájuk nézve hátrányos alkuba, különben a ,,patron" mást vesz fel helyettük. Kialakul ennek folytán egy (persze kényszerű, de attól még tényszerű) cinkosság a két fél között — érdekes adalék az osztályharcot elkerülhetetlennek tartó marxizmus utóéletéhez.

Az azonnali nagy károsult az oly messzinek tartott állam.

Ami azonban áttételesen valamennyiünkre visszaüt.

Igen, mi vagyunk a vesztesek, emiatt jut kevesebb szociális kiadásokra, nyugdíjakra, egészségügyre, infrastruktúrára, környezetvédelemre, lakásépítésre és mindarra, ami életfeltételeink intézményileg javítható, nagyobb és kiadósabb részét jelenti központi vagy helyi alapokból. Az adócsalás révén polgári mivoltunkban rövidítjük meg magunkat — s most a munkáltatók nem mindennapi módon ennek az úzusnak a törvényesítését kérik. Ahogy fogalmaznak: a fekete kifehérítését.

Hirtelen támadt keresetlen őszinteségükben, amivel mintegy bevallják, milyen praktikákat űztek eddig, alighanem okkal remélik, hogy a szankciókat elkerülhetik. Az adócsalás ugyanis az állami ellenőrző intézmények szemet hunyása mellett folyt, mindenki tudott róla, s az ellenőrzést ennél semmi hatékonyabban alá nem aknázhatta volna. Mi több, amolyan elnéző segítség volt a szárba szökkenő kapitalizmusnak, és két évtizede rendszer lett belőle. Valami új és átmeneti torzszülött a tőkés és nem tőkés világ között. A tőkét fiadzó elnéző etatizmus rendszere. Emiatt van az, hogy az árnyékdemokrácia amolyan puszta díszlete nálunk majd minden, a savas hazai talajban csak senyvedő, nyugatról átplántált intézmény. Kiszáll a látszatinspektor, szemet huny afölött, amit lát, zsebre vágja valódi jövedelmét, és bemegy a hivatalba felvenni minimálbérnél persze magasabb, de ahhoz közel fekvő fizetését. Most pedig ezen állapotok legalizálását kívánják elérni némelyek!

Ily módon sem fehér, sem fekete nem lesz többé semmi, hanem mindent elnyel majd az általános szürkeség. Erre lenne szüksége az országnak és nekünk egyénenként is? Nem a reális bérszínvonal elismertetésére inkább, hogy a társadalmi szereplők végre ne a csausizmus meghonosította számmisztika ködétől elvakítva legyenek kénytelenek vagdalkozni és a szakszervezetek is reális célokat tűzhessenek ki maguk elé?