Diószegi László tizenhárom éve dolgozik a szakmában, nem is akarja elfelejteni, honnan indult el. A Madexport céget 2002 óta tulajdonosként irányítja, ez három műszakos termelést jelent, naponta tizenkét tonna, húszféle kenyeret sütnek, emellett huszonöt más készítményt (kalács meg egyéb ,,fehéráru"). Kilenc megye ötszáz üzletébe szállítanak, nem csak szomszédos térségekbe, hanem távolabbra is, noha az nem annyira jövedelmező, de fontosnak tartja, hogy megismerjék, reklámként tekinti, mert ,,nem mindig a pénz minden, nem mindig az a lényeg, hogy ugyanannyit nyerjek Kolozsváron, mint Szentgyörgyön". Bukarestbe is visznek kenyeret, az egyik nagy áruház egyik üzletében csak a Diószegi-termékeket árulják, ott is különlegességnek számít a székely pityókás házikenyér. Azt mondja, mindenhol szeretik pékárujukat, az idei évet pedig kimagaslónak tekinti, mert nagyon sok kenyeret készítenek, különlegességeket is, amilyeneket mások nem sütnek. Elégedett azzal, ahogy sikerült kifejleszteniük a pityókás házikenyerüket, ez tette igazán ismertté őket, ez az, amire Diószegi László igazán büszke. A tavaszi ,,válságkenyér" érdekesség volt, önálló termékként nem tudták felfuttatni, de általa nagyon sok olyan ember ismerte meg, aki nem hallott a Diószegi pékségről.

A válságot nem úgy érzik, ,,mint egy autóalkatrész-gyártó", de őket is érinti, közvetetten, mert akik elveszítették munkahelyüket, már nem vásárolnak egy egész kenyeret, csak felet. Egy faluban, ahova csak ők szállítják a kenyeret, korábban az üzletben elfogyott 80, most csak 60—65 darab, márciustól szembesültek ezzel. Tapasztalata szerint télen általában kevesebb kenyér fogy, mint nyáron, de az időjárás is nagyon befolyásolja a vásárlást, szombaton ,,még időjósoknak is kell lennünk", mert ha kiránduló idő van, kenyérből is több fogy. Ezt saját üzleteikben érzékelik, ahol csak pékségük termékeit forgalmazzák: egyelőre két üzletük van, Kovásznán és a szentgyörgyi piacon, de újabb négy nyitását tervezik, egyet Csíkszeredában is.

Közel száz alkalmazottal dolgoznak, pillanatnyilag övék a legnagyobb pékség mind Háromszéken, mind Hargita megyében, Brassóban pedig csak egy országos hálózat előzi meg őket. Soha nem csökkentettek létszámot, ,,mindig felfelé fejlődtünk, rengeteget dolgoztunk, nem nyolc órát naponta, hanem olyan is volt, hogy a huszonnégyből húsz órát, félretettünk minden egyéb szórakozást". „Mi tudjuk, mit jelent dolgozni, 1996-ban egy kemencével és egy autóval indultam el, most összesen tíz kemencénk és húsz autónk van, ilyen látványos fejlődés a megye egyetlen pékségében sem volt." Úgy véli, az üzleti életben a minőség, a pontosság és a becsület a leglényegesebb, csak akkor van baj, ha ez egyoldalú, gondként említi a vállalkozók közötti irigységet. Mindezek ellenére számára az emberi kapcsolatok a legfontosabbak — a pékségben mindig megpróbált segíteni azokon, akik ezt kérték —, munkatársaival közvetlen viszonyt próbál teremteni, lényegesnek tartja a csapatépítést (hetente focimeccset játszanak a sofőrök a pékek ellen), szeretné, ha minél többen éreznék, hogy összetartoznak, és látja, hogy vannak, akiknek már büszkeséget jelent itt dolgozni. Diószegi László most is a fejlesztésen gondolkozik, inkább azt szeretné, hogy kevesebb üzletbe szállítson, de ott csak saját áruját forgalmazzák, mert ott ,,tőlem függ, mennyit árulok, ha jó a kenyerem, megveszik". Nem olyan rég, a szerbiai mérkőzés előtt a román futballválogatottnak vitték a kenyeret, és utána Chivutól Mutuig mindenki azt mondta, ilyen jó kenyeret még nem ettek, ez büszkeség számára. ,,Mindig motivál a konkurencia, jó megmutatni, hogy elértem valamit önerőből. Nem vagyok pénzéhes, legjobban az esik, ha elmegyek valahova, ahol nem ismernek, és hallom, hogy azt mondják, milyen finom a Diószegi kenyér."

Harmincnyolc éves vállalkozóként azt mondja, a jelenlegi gazdasági helyzetben nem merne céget indítani, ,,most nagyon nehéz világ van, évről évre nehezebb teljesíteni az állammal szembeni kifizetéseket". Idén júniustól annyira ,,ráhajtanak a cégekre, válság van, megpróbálják kivenni a pénzt különböző módon azoktól a cégektől, amelyek még működnek". Több mint fél éve egyik ellenőrzés a másikat követi, olyan nap is volt, hogy ugyanazt a kenyérszállító autót ötször állították meg a Bákóig vezető úton, és mindig megszámolták a kenyeret. ,,Mi nagy cég vagyunk, tisztességesen dolgozunk... de ezt a stresszt elviselni? Az ellenőrzés miatt sofőreink elkésnek, mert nyolcszáz vagy ezer kenyeret szállítanak, s amíg számolják, eltelik egy óra." A rendőrség nem ad semmilyen papírt, hogy megállította a szállítót, aki déli kettő helyett este nyolc órára ért haza. A problémák pedig mindennaposak: beszélgetésünkkor is éppen a rendőrség kérdezősködött, mert az egyik sofőr meglépett valamennyi pénzzel, aztán karambolozott... Azokat a cégeket szeretik vizsgálni, amelyekről érzik, hogy még ki lehet préselni valamit belőlük, az idén annyit ellenőrizték őket, mint tizenkét év alatt soha, látszik, hogy annyira nincs pénz az országban, mindent megpróbálnak, hogy bírságoljanak. ,,Nagyon nehéz, ha most kellene nulláról kezdenem, biztos, nem tenném, mert az állam elköveti azt a hibát, hogy nem segíteni próbálja a termelőket, hanem visszahúzza őket" — teszi hozzá. Szerinte válságban az is baj, hogy nem minden alkalmazott tekinti szívügyének a pékséget, ,,érezniük kellene, hogy a cég valamennyire az övék is, mert ha a cég fejlődik, azzal mindenki jól jár".