S ez a halvány kicsi, pislákoló, gyertyafénnyi reménysugár terebélyesedett ki néma tüntetéssé, néma — a temetői hangulat méltóságával kibontakozó — demonstrációvá, mely egyetlen ilyen tömeges megmozdulás volt a történelmi Erdély földjén. De néma, de méltóságteljes, halottak napjához illő. Azzal kezdődött, hogy Dávid Gyula, a magyar tanszék tanársegédje javaslatára, sugallatára (?) a magyar szakos diákok felvállalták, hogy rendbe teszik a kolozsvári magyar panteon neves halottjainak sírját.

S akiket én vittem ki sírokat rendezni október 23-a előtt már, és folytatólag tartott, és november elsején mondtam nekik, persze hogy kimegyünk, hiszen halottak napja. Na most ott az történt, hogy ez a halottak napján a temetőbe való kimenés alkalom lett a szolidaritásnak a kifejezésére. És ettől vált ez egy ilyen hatalmasan kiterjedtté, és ettől tudta meg a szekuritáté is. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

De ez már ott lógott a levegőben. Elindult egy kis csoportja a bolyaista diákoknak koszorúkkal, virágokkal a kezükben, hogy na, megkoszorúzzuk az írói sírokat. Hogy ez ’56-hoz, az akkori hangulathoz kötődött, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ilyesmire sem azelőtt, sem az utána következő években nem került sor. Ha el is sétált egyik-másik diák egy-egy jeles elődünk sírjához — és a Kolozsváron tanuló, az ország minden részéről idekerült diák hová mehetett volna máshová emlékezni, kegyeletét kifejezni —, ennek máskor nem volt kollektív jellege.

Nem tudok arról, hogy a puszta szándékon kívül, tehát azonkívül, hogy virágot tegyünk neves elődjeink sírjára, azokra a sírokra, melyeket mi tettünk rendbe az elmúlt hetekben, napokban, ezenkívül bárki szervezett volna valamit. Mi, magyar szakosok, vagy legalábbis az általam ismert magyar szakosok — és mi voltunk a sírok rendbetevői — egyébre nem gondoltunk. Hogy szimpatizáltunk a magyar forradalommal, és valahol a lelkünkben voltak annak áldozatai, ez is természetes. A jogi karról indult el, hogy mindenki tegyen ki fekete szalagot. Nekem is a kezembe nyomtak egy tekercset, amit én az évfolyamunkon szétosztottam. De ezenkívül valami különleges előkészületről nem tudok. (Szg. Kolozsvár—Sepsiszentgyörgy)

Mi felkészülten mentünk ki, jöttek a Herbák Jánosból is a munkások, tudtunk róluk, már előzetesen egyeztettünk velük. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

Nos, a kis mag köré, melyet mi alkottunk — vagy lehet, hogy több ilyen mag is volt —, elkezdtek csatlakozni. Mint a lavina, nőni kezdett a tömeg, részben a más karokról, más évfolyamokról, részben idegen arcok, ismeretlen emberek. Mivel sokan voltunk, s a tömeg nőttön nőtt, nem lehetett, hogy csak lerakjuk a koszorúinkat, szál virágjainkat, mondani is kellett valamit. S mindig került valaki, aki mondott. Ha mást nem, hogy ki volt Reményik Sándor vagy Dsida Jenő vagy Berde Mózsa vagy Szentgyörgyi István. Verseket szavaltak egyesek. Valaki, minden előzetes egyeztetés nélkül, előlépett a tömegből — sokan voltunk irodalomszakosok —, s elmondott egy verset. (Szg. Kolozsvár—Sepsiszentgyörgy)

Én ott, a Dsida sírjánál mondtam el a versemet. És mégis élünk… Ott mondta velem a közönség is, ott üvöltötte. A Babeş-egyetemről nagyon sokan voltak románok is, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal, és a temetőbe is kijöttek. S sokan voltak a Herbák János üzem munkásai is. Úgy éreztem, ott elég lett volna egy gyufaszálat meggyújtani, és robbant volna. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

Félő kezdett lenni, hogy ,,ebből baj lesz", Hervay Gizella javaslatára a kommunista mártír költőnek, Józsa Bélának a sírjához mentünk, ahol ő mondta el az egyik — a költő emlékét idéző —, kicsit vonalasabb versét. Nem egyébért, óvatosságból. Aztán tovább hömpölygött a tömeg. De jöttek a szükséges megállók, egy-egy új sír. Égett a talpunk alatt a föld! Mert nemcsak a méltóságát, hanem a veszélyességét is éreztük az eseménynek. Már sötétség lengte be a temetőt, csak a gyertyafények pislogtak. S akkor az egyik sírnál, mely az utolsó lett volna a megkeresett sírok között — teljes váratlansággal —, valaki a tömegből elkezdte énekelni a magyar Himnuszt. A Himnuszt, a nagy nyilvánosság előtt Erdély földjén utoljára talán 1945. március 15-én elénekelt nemzeti imádságunkat. Szárnyalt az ének, betöltötte az egész temetőt. És akkor kiálltam én is, s egy rövid beszédet mondtam. Valahogy így: A halottak napja mindig szomorú szokott lenni, de az idei sokszorozottan az. Mert most 25 000 halottat gyászolunk. Akkor úgy hírlett, hogy kb. ennyi lehet a magyar forradalom áldozatainak a száma. És akkor felszólítottam a tömeget, álljunk meg egyperces néma tisztelgésre a nemzet új halottai előtt. A tömeg állt! És utána felkértem az ott levőket — a koszorúink már úgyis helyükre kerültek —, hogy kellő fegyelmezettséggel hagyjuk el a temetőt. (Szg. Kolozsvár—Sepsiszentgyörgy)

És akkor figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, mert le fognak tartóztatni. Jött Budáker Evelin, s azt mondja: Feri, a temetőt közrefogták ezek a pribékek. Mondom, kicsodák? A szekusok, s hogy megriasszák a népet, nemcsak civil ruhások, hanem egyenruhások is vannak itt. Na és akkor Evelin meg a kollégáim, Sükösd Ferenc — nagyszerű ember volt —, jöttek, és a sírok között nem a főbejárat felé, hanem volt egy ilyen, most sem tudom, hogy az kapu volt, vagy hiányzott egy darab a kerítésből, de ott is ott voltak szekusok, s akkor jött Kupán István, ő is ott volt a közönség között, diák volt, református lelkész fia, István segédletével sikerült a házak között ellógni. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

Engem két — csak arcról ismert — bolyaista diáktárs húzott be egy bokorba, a fejemre nyomtak egy bundasapkát, a hátamra tettek egy kabátot — szép idő volt, kiskabátban voltam —, s a fülembe súgták: tűnjél el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak. A sapkát és a kabátot a diákotthon második emeletének a folyosóján levő bármelyik fogasra akaszd fel! Hát én akkor — talán ennek köszönhetem — megmenekültem. (Szg. Kolozsvár—Sepsiszentgyörgy)

A szekuritáté emberei ott, november elsején, halottak napján kinn voltak. Ott voltak körülöttünk, és az volt nekem az egyik vádpontom, ellenségesen értelmezett kijelentésem, hogy amikor a temetőből mi már jöttünk lefelé — hát ott sötét is volt —, s már a temető bejáratánál ott van az a kis tér, ott jöttünk már le, akkor feltűnő volt, hogy ott vannak ilyen pasasok, akik ott úgy állingálnak a kút körüli téren. Akkor mondtam ott az egyiknek, azt hiszem, Koczka Gyurinak, hogy nézd meg, ez pontosan olyan, mint amikor lefut a nagy esővíz, és akkor ottmaradnak a kövek. Ezt lefordították románra, nem tudom, hogy honnan került az ő tudtukra, és kijött az, hogy apa trece, pietrele rămân — a víz elmegy, a kövek maradnak. Ez egy román közmondás, aminek már politikai tartalmat is lehet tulajdonítani. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

Volt két magántanítványom, órám volt velük ezen a napon is, s amikor este megyek a menzára vacsorázni, feltűnt, hogy üres a terem. Mi van? — kérdeztem. Nem tudja? Hát mindenki a temetőben van! Menjen maga is oda — mondta a gondnok. S ahogy odaérkezem a kapuba, épp akkor állt meg egy hatalmas teherkocsi, s rohamrendőrök ugráltak le róla. És már jött szembe a távozó tömeg! Az egyik kolléganőm karon ragadott, és suttogta, hogy mi történt. (Erőss Péter, Kolozsvár)

Hetvenben, amikor én már a Kriterionhoz kerültem, s hát mint kiadói embert ,,verifikáltak", akkor ott volt Dózsa, aki akkor a megyei pártbizottságnak ifjúsági titkára vagy nem tudom, mi volt, meg író is, költő is civilben, de ennél a verifikálásnál ott volt. S amikor rákérdeztek, hogy mi is volt ez az egész temető, és én elmondtam, hogy s mint történt, akkor azt mondta: Hát igen, ez igaz, amit Dávid Gyula mond, én is ott voltam abban a különítményben, amelyiket a párt szervezett meg, mert tudtuk előre, hogy tüntetés készül, és hogy legyünk ott, és figyeljük, mi történik. Én nem tudtam, hogy ez készül, csak azt, hogy kimegyünk a temetőbe. Ezt ők nyilván úgy értelmezték. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

Ott volt Gyöngyössi Gábor, később rendező lett Szatmáron, s a versemet megette. Ezt el is mondta, le is írta Gábor. A temetőben elhangzott verset. Nála volt a példány a temetői tüntetés után. Gábort elcsípték, s most mit csináljon, összerágta s lenyelte a verset. Engem rá két napra kirúgtak az egyetemről. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

És lassan, óvatosan bár, de elkezdődött a dolgok ,,felgöngyölítése". A diákotthonokat megszállta a szekuritáté, kezdetüket vették a kihallgatások, de hogy szervezett akció lett volna, azt nem tudták bizonyítani. A vélt vezetőket első lépésként a KISZ-ből kirúgták, illetve rúgatták ki. Az összeverbuvált nagygyűlésen ott volt Nagy István író is, aki Delhiben élte át a magyar ’56-ot — egy íróküldöttséggel volt ott. És mondta, hogy amikor ott is tüntetett Magyarország mellett ,,a csőcselék", akkor: ,,Elvtársak, én úgy megszégyelltem magamat, hogy magyar vagyok."