Mi, háromszékiek régen jártunk Régenben, amelynek neve mellett a Szász- előtag csak históriai léptékkel értelmezhető, a Szász- és Magyarrégent egykor együvé olvasztó döntést felülírta a Kárpátok Géniusza, ma csupán háromszáz német ajkú lakosa van a mintegy ötvenezer lakosú városnak, amelynek egyharmada magyar.
Bennünket, a Háromszék két újságíróját, Váry O. Pétert és jómagamat ennek a közösségnek a nevében hívott meg Böjte Lídia régeni magyartanár azzal a céllal, hogy könyveinkkel egyetemben mutatkoznánk be a város érdeklődő magyar közösségének. Lídia a Helikon Kemény János Alapítvány kuratóriumának tagja, Régen és vidéke magyar szellemi életének meghatározó egyénisége, maga is zágoni, a régi gyökerű népes Albu famíliából.
Ha egy könyvbemutató sikere azzal mérhető, hogy mekkora a könyvvásárlási kedv, akkor a mi régeni utunk sikeresnek mondható. Kollégámnak, Péternek háromszor is kellett fordulnia és a kocsi csomagtartójában matatnia, hogy ezt az igényt kielégítse.
Nem szociológiai felmérésen alapul az állításom, de mondom: a szórványban élő magyarok betűigénye hangsúlyozottabb, mint a tömbben élőké.
És számomra mégsem ez a mozzanat a maradandó szászrégeni Magyarrégenből. Régennek harmincszázaléknyi — mintegy tizenötezer — magyar lakosa van, és mégis magyar a polgármestere. Ez annak tudható be, hogy az RMDSZ jelöltjére, Nagy Andrásra szavaztak a románok is. Ritka jelenség ez, a Bánságban a zsombolyai magyar kisebbségnek van román többségű településen magyar polgármestere, Nagyszebennek pedig Klaus Johannis személyében német első embere, akit a jelenlegi kormány bukása után az ellenzéki pártok kormányfőnek is jelöltek. Nagyszeben ugyanis a szász kisebbség polgármesterének vezetésével Romániában ismeretlen és Erdélyben is feltűnő gazdasági és erkölcsi gyarapodásnak a tanúja.
Valami hasonlónak vagyunk tanúi Szászrégenben is, ahol Nagy András városa — mondják vendéglátóink — Borbély László minisztersége idején, aki ugyancsak Szászrégenből dobbantott a politikai pályán, az előző választási ciklusokhoz mérvést páratlan ritmusban kezdett előbbre lépni. Ehhez viszonyítva a harminc kilométerre levő megyeközpontban, Marosvásárhelyen a magyar széthúzás miatt a lakosság ötven százaléka körüli magyarság sem volt képes magyar polgármestert állítani. Nem, mert a mindent beborító személyeskedés egymás hitelét rontó átka ezen az egykor székely előnevű — Székelyvásárhely — városon is ül. Emiatt a románság — méghozzá a nacionalista-soviniszta szárny — könnyűszerrel küldi padlóra a választási birkózásban a magyarokat, akik a vesztes csata után sem térnek észhez, hanem a vereségért kölcsönösen egymást okolva sikerrel rongálják tovább egymás politikai-erkölcsi presztízsét. Ugyanez lenne a helyzet a székely anyavárosban, Székelyudvarhelyen is. De ott egyelőre nincs elegendő román, hogy a magyar széthúzás következményeként átvegye a hatalmat. És ebbe az irányba fordult Sepsiszentgyörgy is, ahol a városi tanácsban az utóbbi hetekben áldatlan párharcot vívnak az egymásnak feszülő felek, hogy ott, ahol a hegyek kőből vannak rakva, a természetes és száz meg száz évekig tartó andezit vagy bazalt járdaszegély-e a jobb, vagy az itteni hőmérsékleti viszonyok miatt gyorsan degradálódó műkő. Hogy a városmag — városközpont, a város névjegye — egyszer s mindenkorra való rendbetétele-e az elsődleges, vagy az erre fordított pénzből a mezei utak állapotában lévő külnegyedi utcákat kellene előbb rendbe rakni?
Ezeken az utakon már el is érkeztünk a székelyföldi területi autonómiához.
Székelyföld lakossági arányait tekintve csak akkor érik meg az autonómiára, ha ebben az alapvető dologban a magyarság nagy-nagy többsége egyetért, azonos állásponton van, és nem olyan pitiáner dolgokkal foglalkozik, hogy az autonómia szót ki használta először, ki írta ki latin betűs vagy rovásírásos formában hamarabb. És azon múlik az autonómia megvalósítása vagy felhasítatlan magyar burokban születése, hogy az itt élő románság ezt igényli-e, akarja-e. Megtörténik-e az nagyban, aminek Régenben, Nagyszebenben és Zsombolyán tanúi vagyunk, hogy a térségfejlesztés érdekében minden náció fiai és lányai egyetértenek?
Ezért fontos a szászrégeni autonómia-előjáték, ahol Böjte Lídia és társai kisebbségi helyzetből többségi állapotokat teremtenek, mert azt, amit akarna, együttesen akarják. És ettől lehetnek vallásfelekezetük felől nézvést reformátusok, katolikusok, evangélikusok és unitáriusok: hitüket, vallásukat a maguk nyelvén érvényesítők és mások vallási meggyőződését respektálva, őket is megnyerik a maguk ügyének.
Ez szászrégeni könyves turnénk legfőbb tanulsága és hozadéka, és Böjte Lídia férje szülőföldjéhez igazodva ezért érzi otthonának ezt a tájat, pedig az elején azt hitte, hogy nehéz Zágon nélkül lenni. Ahol egyébként a zágoni román többség — nemrég billent át a mérleg nyelve a románság javára — ugyancsak magyar polgármesterre szavazott.
