A rádió székházánál 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak megállíthatatlanul robbantották ki a forradalmat, nevezhetjük polgárháborúnak is, mivel a másnapi szovjet beavatkozás tette csak nyilvánvalóvá, hogy a felkelés kettős jellegű: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc.

A Magyarországon állomásozó (székesfehérvári) szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án déltájt küldött segítségkérő telefonhívására már 23—24-én elindultak, és meg is érkeztek Budapestre a Hullám (Volna) hadművelet egységeivel: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. Az első (24-i) összecsapások már mindkét oldalon a szabadságharc halottait jelentik (természetesen, a retrográd szovjetek és ávósok az elfojtók oldalán).

Ezt követően, mivel a szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, gyalogosaikkal és az ávós erőkkel egyetemben, csitultak a harcok, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre végre felismerte azt, hogy nincs lehetőség kiegyezni a régi pártapparátussal és a szovjetekkel, kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét.

Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A Szovjetunió Központi Bizottsága, majd a cseh, lengyel, román, bolgár és jugoszláv egyeztetések (november 1—3.) szabad kezet adtak Hruscsovnak.

A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a KB.

Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra — P. A.) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását..."

A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok áll, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezeti. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!)

Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt végeztek ki ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték, nevük nem jelenik meg a halottak között. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...).

Mindenesetre a legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig).

Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült (37 halott és 74 sebesült tiszt). Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt". Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter.

A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). Mindenesetre a galád 3-i esti letartóztatást (a kormány hadügyminiszterét és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki".

Lássuk a magyar veszteségeket!

Ennek felmérése még nehezebb talán, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről).

Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett Csop határállomásra irányítottak. A későbbiekben kiderül — ugyancsak Szerov szerint —, hogy valójában 4056 főt tartóztattak le, akik Kárpátalja börtöneiben (Ungvár, Sztrigy, Csernovic stb.) raboskodtak. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképp december 10—20. között visszaszállítják rabjaikat.

Ami a harcok közben elesett magyarok számát illeti, a Központi Statisztikai Hivatal számukat 2502-re teszi (ebből Budapesten 1945), 235 személyt halálra ítéltek és kivégeztek, 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19—30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban.

Népítélet (lincselés) végzett Budapesten 13, Miskolcon 7, Ózdon 3, Mosonmagyaróváron 3 személlyel. Ezekből 20 volt az ÁVH tisztje, katonája.

A csonka Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és — megalázva értelmiségi mivoltukban — a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket, és küldték akasztófára bátor harcosainkat, ítélték el politikusainkat, íróinkat. De ettől kezdve úgy megrendült a világ legnagyobb katonai hatalma, hogy többet nem tudott feltétel nélküli parancsokat osztogatni.