Minap egy barátom keserűen panaszolta hajdani sorstárs közép-európai országból Budapestre hazatérve, hogy a külhonban látottak fényében a magyar fővárosban mennyire balkáninak talált ezt-azt. Pedig a Balkánhoz tartozásban inkább már szinte reménykedhetnénk! Olyan közel van, kis ügyeskedéssel talán be is juthatnánk.
Tréfa félre, ők ― honfias ügyekben legalábbis ― nálunk sokkal jobban állnak. Mint mi is ― például Székelyfölddel ―, valamennyien rendelkeznek a nemzet egyfajta ,,fősodor" államáról letört, kisebb nációrészekkel. Ám náluk lett is ország a letört nemzetrészekből ― minden balkáni nemzeti közösség mára már kétországossá vált: egy nagyobb és egy kisebb országgal. Felsorolva az érintetteket: Szerbia ― Bosznia/Srpska-Republika, Albánia ― Koszovó, Bulgária ― Macedónia, Görögország ― Ciprus, Törökország ― Északciprus, Horvátország ― BiH Federációs Hercegovina, Románia ― Moldova.
Pedig mi beérnénk éppen nem teljesen szuverén, csupán csak autonóm kisebbik országgal, területi egységgel is. Amint még egyes, ránk békediktátumi virgácsozást kérő elitjeink által ma is sokat dicsért és sokszor megsüvegelt Párizsi Béke Kárpát-medencei elrendeléseinek nagyhatalmasságú megparancsolója is ― az említett szerződés után nem több, mint öt évvel ― már Magyar Autonóm Területtel korrigálta 1947-ben még olyannyira elhamarkodó önmagát. Még ő is!
Ebben az értelemben vágyhatunk rá: bár helyet kaphatnánk szimbolikusan mi, magyar nemzet is a leszakított kompakt nemzetrészeknek egyenlő közösségi jogokat biztosító Európában ― itt kicsit északabbra is, kontinentálisabban is ―, nem kevésbé, mint a sokszor inkriminált félszigeten!
Kolozsi Béla
