A népi mesterségek termékeit ma már sokan csupán muzeális értékként tartják számon, amolyan régmúlt időkre emlékezés sztereotípiája lengi körül a kézművességet. Riportunkból azonban kiderül, hogy a népművészet manapság is nagyon népszerű tevékenységnek számít, és sokaknak megélhetési lehetőség. Erdélyben a Molnár Attila alapította Erdélyi Kézmíves Céh tömöríti egybe a mesterembereket, teret nyújtva portékáik népszerűsítésére, árusítására. Háromszéken a csernátoni Haszmann Pál Múzeum, a mellette élő Népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület gondoskodik róluk.
Székely kapu, faragott kopjafa, festett bútor, nemezelt dísztárgy, hímzett terítő, egy szép kalap, ízléses ékszer vagy a finom kürtőskalács — mindezek Erdély jellegzetes, meghatározó jegyei közé tartoznak, és nem csak régi örökségként, ápolandó hagyományként tarthatóak számon, hanem ma is élő mesterségként írják be magukat a köztudatba.
Hogy miért is van igény globalizált világunkban ezekre a különlegességekre, Haszmann Pál, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum alapítója adta meg a választ: ,,a székelymagyar ember mindig a szépet szerette, a környezetét díszítette. A népművészeti tevékenység a szépteremtés igényével született meg, és él ma is." Ennek jegyében Kovászna megye területén tizenhétféle népi mesterség él, meghatározó népművészeti tevékenységek: a fafaragás, kopjafakészítés, bútorfestés, kőfaragás, nemezelés, székelykapu-készítés. Az alkotótevékenységeket a Bod Péter Közművelődési Egyesület, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum, a csernátoni Népfőiskola fogja össze.
Nem ok nélkül merül fel a kérdés, hogy mindezen mesterségeket manapság ki műveli, és milyen céllal, hogy ez csak az idősebb generációra vagy pedig a fiatalokra is jellemző-e?
Haszmann Pál elégedetten számolt be a múzeum szervezte alkotótáborról, ahová inkább fiatalok járnak elsajátítani különböző népi mesterségeket. A tábor immár negyven éve fejti ki tevékenységét. Idén tizenhét alkalommal rendezték meg, táboronként negyven népi alkotóval. Nemcsak a környékbeliek jönnek el a táborokba, hanem Erdély számos településéről, az anyaországból, sőt, a nyugati államokból is vannak szép számmal érdeklődők. Háromszék jellegzetes népművészetére nem csupán a magyar ajkú fiatalok, hanem idegen országokból érkezők is kíváncsiak. Az évente kétszáznál több érdeklődőt nemcsak a népművésszé, mesteremberré válás hajtja ide, hanem a kellemes hangulat is, na meg a tanítás természetessége — ecseteli Haszmann. Hiszen itt nem valamiféle szervezett népművészeti tevékenység folyik, hanem a maga természetességében sajátíthatják el a szakma fortélyait. ,,Az ember a szépteremtés igényével jön ide, valami kikívánkozik belőle, érzi, hogy meg szeretne mutatni valamit a közösségének, maga és mások gyönyörködtetésére használja ezt a fajta tehetségét" — teszi hozzá.
Az alkotótevékenységek ünnepi időszakokhoz is kötődnek, egyik népszerű népművészeti megmozdulás a húsvéti tojásfestés, pontosabban a Száz leányka tojásíró csoport. Minden húsvétkor száz fiatal lány jelentkezik tojásírásra, a legsikerültebb alkotások a múzeum gyűjteményét is gazdagítják, ám a legfontosabb, hogy a locsolókat ilyen ajándékkal tudják várni. Haszmann szerint így lehet átörökíteni a hagyományos tojásírást, és más mesterségekkel is hasonlóképpen járnak el.
Mind a múzeum, mind a Népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület elsősorban a fiatalokért jött létre, lehetőséget teremt számukra a népi mesterségek megtanulására, hogy majd idővel ők is tudják ezt továbbadni — fejtette ki Haszmann.
A közhiedelemmel ellentétben Háromszéken a hagyományok nincsenek kihalófélben. Haszmann Pál úgy látja, hogy ez olyan, mint a jó forrás, eltűnhet időnként, háborús idők, nehéz esztendők, gazdasági válság miatt, azonban búvópatakként mindig előbukkan. ,,Hiszen még a diktatúra éveiben is épültek székely kapuk, mindez a vérében van a székelymagyarságnak, kikívánkozik előbb-utóbb belőle."
Népi mesterség mint megélhetési lehetőség
A hagyományápolásnak fontos a szerepe mai kultúránkban is, hiszen ezáltal identitásunkat ápoljuk, azonban ahhoz, hogy ezek a népi mesterségek tovább éljenek, funkcionalitásukban is meg kell felelniük bizonyos követelményeknek. Ez pedig már túlmutat a szépteremtés igényén, és anyagi vonatkozásokat csalogat elő.
A kolozsvári székhelyű Erdélyi Kézmíves Céh mintegy két éve működik, érdek-képviseleti szakmai szervezetként jött létre azzal a céllal, hogy a lehető legszélesebb tevékenységi körrel az erdélyi kézműves-társadalom fejlesztésére, megerősítésére, segítésére siessen — számol be lapunknak Molnár Attila, az egyesület vezetője. Megalakulásuk óta számos vásárt, összejövetelt szerveztek Kolozsváron és Erdély más településein.
Néhány tevékenységben már az alapítás pillanatában is országelsők voltak, ilyen a közös internetes kézművesportál állandó építése, fejlesztése, mely lehetőséget nyújt a mesterembereknek portékájuk, szakmai tudásuk népszerűsítésére. Az ünnepkörökhöz, évszakok sajátosságaihoz kötődő rendezvények immár nagy népszerűségnek örvendenek a kincses városban, olyannyira, hogy a szervező úgy döntött, más erdélyi városokban, illetve Bukarestben is gyakoribbá teszi a vásározást.
Kérdésünkre, hogy mely megmozdulásokat tartja a legsikerültebbeknek, Molnár beszámolt a 2008 őszén zajló vásárról, melyet a Kolozsvár Társasággal partnerségben, a Reneszánsz Év jegyében szerveztek. Másik ilyen rendezvényük a Zöld Kosár (Coşul Verde) csapatával szervezett, hagyományos termékek és bioételek vására 2009 májusában.
Az Erdélyi Kézmíves Céhben gyakorlatilag minden kézművesmesterség képviselt, a régi, hagyományos népi mesterségektől kezdve a legújabban megjelenő kézműipari tevékenységekig, de iparművészek és restaurátorok is szép számmal jelentkeztek már. Az egyesület nem csak Románia területén tevékenykedne, hanem Európa más országai felé is kacsingat, tavaszi vásárt terveznek Berlinben a kulturális fesztivál keretében — árulta el Molnár. Ám sajnálattal jegyzi meg, hogy a mesterségek átörökítését szolgáló szakmai képzést még nem sikerült elindítani. Hasonló a helyzet a termékzsűriző szakmai bizottságok felállításával is, mely interaktívabbá tenné a vásári tevékenységeket. Az azonban tény, hogy a népművészeti alkotásokra igény van, és érdemes foglalkozni a mesterek termékeivel, valamint azokkal is, akik szeretnék elsajátítani ezt a szakmát. ,,Ameddig van igényes ember, aki tartós, esztétikailag élményt nyújtó tárgyakkal szereti körbevenni magát, addig a kézműipar nem alhat ki. Annál is inkább, mert maga a nagyipar is ebből él, bár kevésbé hajlandó ezt bevallani, ugyanis rengeteg módszer, minta és ötlet itt, az egyedi darabok készítőinél pattan ki, lát napvilágot, és tesztelődik le" — összegzett Molnár Attila. Haszmann Pál véleménye szerint is a kézművességből, népművészetből meg lehet élni; a régebbi időkben ez nem is volt akkora újdonság. Az emberek azt keresik a piacokon, ami hiányzik, amit hazavinnének a lakást díszíteni, de sokszor nem találják, legyen az egy nagyon szép kendőszeg, saroktéka, festett bútor, egy sótartó, sulykoló, díszített tárgy, bármi, ami a székely magyarság ízléséről árulkodik — magyarázza. Úgy látja, hogy ezt a világnak érdemes lenne megmutatni. Azonban, ahogy azt Molnár Attila is vallja, mindezt hitelesen, szépen készítve, nem felhígítva szabad csak piacra dobni. A csernátoni Népfőiskolából kikerülő több száz fiatal már most megél ebből a mesterségből. Több olyan kapufaragó csoportja van az iskolának, akiket Haszmann szívesen ajánl bárkinek. A múzeum alapítója szerint ahhoz, hogy a kézművesség egyben kenyérkereseti lehetőség legyen, meg kellene szervezni az üzleti útját is. Piackutatás kellene, amiből kiderül, ki igényelné, hol van olyan turistaforgalom, ahol érdemes lenne terjeszteni, van-e vásárlóereje az odajáróknak, fürdőhelyek, vendégházak, főútvonalak, üzlethelyiségek feltérképezésére lenne szükség. Szerinte a bóvlit, a giccset ki kellene szorítani a piacról, minden vidéknek a gyönyörűségét, értékes anyagát kellene megmutatnunk, ami azt a vidéket népművészetileg meghatározza. Optimistán kell tekintenünk a népművészet jövőjére. Most növekedik fel az a nemzedék, mely értékeli az efféle műalkotásokat, műveltségével ápolni fogja azt. Lehet, hogy a gazdasági válság vagy valamely problémás időszak az embereknek kedvét szegi e tekintetben, viszont anyanyelvünkhöz, zenei kultúránkhoz, történelmi értékeinkhez a népművészet is hozzátartozik. Ennek hitelességét a Kolozsváron rendszeresen megrendezett kézművesvásárok is nyugtázzák, az érdeklődők, bámészkodók és lelkes vásárlók tömege magáért beszél.
