Bár a hazájától távol, de az otthonos környezetben meghálálta a gondoskodást, nőtt-nőtt, mígnem elérte a plafont. Erre a gondos kezek visszanyesték, hogy inkább lombosodjék. Nőtt így jobbra és balra, mígnem a lombkorona kinőtte a szoba méreteit. Senki sem tehetett a dologról, de az öreg gazdának egyre nagyobb gond lett a hűséges, néma társ, aki együtt nőtt versenyt a gyerekekkel. Nehezen tudta törülgetni egyre számosabb levelét, és már lassan kiszorult a szobából, átengedve a helyet a fikusznak. A növény meg elbúsulhatta magát a kialakult helyzeten, vagy megsínylette a korábbi babusgatás hiányát, de sárgulni kezdtek a levelei, és egyet-egyet el is hullatott.

Pár nap tépelődés után meghozta fájdalmas, de mentő ötletét a gazda: elajándékozza kedvencét egy olyan helyre, ahol nagy a tér, van fény és levegő, ahol a fikusz kedvére terpeszkedhet, és díszéül szolgál a helynek.

Vajon nem így vagyunk-e mi is a gyerekeinkkel? Felneveljük, babusgatjuk, óvjuk, ők meg nőnek, terebélyesednek észben, tudásban, emberségben, aztán kinövik a rendelkezésükre álló teret. Közben mi a háttérből irányt szabunk a növésnek, visszanyessük a túl messzire ágaskodó hajtásokat. Szeretjük őket, és ők is szeretnek minket, de egy idő után ez a szeretet leláncolja mindkét felet, ha nem oldjuk meg a köteléket. Ha elengedjük idejében őket, akkor felnőtté érnek, kiteljesednek, és okos helytállásukkal örvendeztetnek meg minket. Mi pedig keresünk egy újabb szobanövényt, amelyet ápolhatunk, amelyikben mindig viszontlátjuk a valamikori fikuszt.

Megyek az utcán, és felfigyelek a cipekedő apukára, aki kisfia ámuló buzgólkodása mellett nagy gonddal helyezi autójába a félméternyi, csillogó levelű kis fikuszt.

Újabb kör, újabb bűvölet, az ifjúságról és meleg szellőkről, szikrázó napsütésről regélő, mindig zöldellő mediterrán növények igézete...